Filmkultúra, 1983 (24. évfolyam, 1-6. szám)

1983-11-01 / 6. szám

Ez a példázatjelleg akkor szenved csor­bát, amikor a legerőteljesebben akarják ér­vényesíteni az alkotók - tehát a már emlí­tett gyerekverekedés vagy a hálóinges fu­tás jelenetében. Ekkor ugyanis hol tézis­szerű lesz a film, hol melodrámába csúszik át. Mindkettő gyengíti a mondandót. Ösz­­szességében is elmondható, hogy a groteszk költőiség szolgálta legjobban a történelmi és abból mégis kiemelt misztériumot - kár, hogy ez a hangvétel nem következetes. Hogy átélhető költői példázatból nem lett csupán tézisfilm a Jób lázadása, az minde­nekelőtt a színészi játéknak köszönhető (mely a rendezőt is dicséri!). Temessy Hé­di görög sorstragédiát képes érzékeltetni az anya figurájában: kevés szava, annál több gesztusa van annak elmondására, amit érez. ő már nem tud lázadni, csak szeretni: az a tragédiája, hogy ez kevés az élet­hez. Temessy sírásai, rebbenő mozdulatai, ölelései egy anya figuráját megteremtve az anyaságról mondanak el újat, torokszorí­tót. És Jób, a nem lázadva lázadó: Zenthe Ferenc. Ezt a filmet miatta is érdemes lett volna elkészíteni. De persze többről van szó. Zenthe bölcsességből, megnyugvásból, hitből, szeretetből és alázatos lázadásból keveri ki színeit: ő nem a bibliai lehajtott fejű Jób, ő elébe megy a Messiásnak. De hiába. Lázadnia kellene valóban - nem Is­ten, az emberek ellen. Zenthe csodálatosan érzékelteti, hogy Jóbot kicsinyke lépés vá­lasztja el ettől a felismeréstől - de ez az életébe kerül. Igaz, nem élt hiába: valamit elültetett egy kis lényben, a fiában - akit Fehér Gábor nem játszik, hanem átél. Ma­gyar filmen én még nem láttam gyereksze­replőt ennyire nem színésznek, ennyire nem szereplőnek - ennyire tökéletesnek. Nem tudom, mit értett meg Fehér Gábor abból, amit el kellett játszania. De az a gyerek, akit megszemélyesít - úgy tűnik - mindent ért. Eltűnnek lassan a szekerek az esőfüg­göny mögött - de a kisfiú szalad a nyo­mukban. Szabó Gábor operatőrnek sikerült a reális valóságot képein új minőségben összeraknia, éppen csak annyira eltávolod­va a tárgyak, helyszínek primér jelentésé­től, hogy költői objektumokká váljanak; a kamera azt az utat járja be, amit a színészi játék: az egyedit emeli különössé. A képe itt a film végén lelassul: kockázódik a kis­fiú mozgása, futása közben fenn marad a levegőben, s csak kiáltó kérdése visszhang­zik a fülünkben: hol vagy, Messiás?! Jób fia talán már tudja, hogy nem a meg­­bocsájtásban. Vagy nem mindig ott. Jób fia talán már érti, hogy a szeretet sem se­gít mindig, hogy a cselekvést nem pótolhat­ja. Jób fiával talán már nem lehet elhitet­ni, hogy a nem lázadás hasznosabb a láza­dásnál. Jób fia talán már nem keveri össze a kettőt. Mert nem igaz, hogy „Isten majd megáldja Jóbot jobban, mint azelőtt", nem igaz, hogy tétlenül kell tűrni Sátán és Isten egyezségét. Nekem ezért lázító a Jób lázadása. Pél­dázat a nem lázadás szörnyűségeiről. Mely zsidót és nem zsidót egyaránt sújt. Meg kell tanulnunk jókor megbocsátani és jó­kor lázadni. No nem Isten ellen. Emberek között élünk — ha ezt sokszor nem venni is észre. Ne mondjunk rá áment. Bányai Gábor JÓB LÁZADÁSA, színes, magyar. Társulás Stúdió és ZDF 1983. R.: Kabay Barna és Gyöngyössy Imre; F.: Gyöngyössy I., Kabay B. és Petényi Katalin; O.: Szabó Gábor; Z.: Jeney Zoltán; Sz.: Zenthe Ferenc, Temessy Hédi, Fehér Gábor, Rudolf Péter.

Next