Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1941-09-19 / 38. szám
. Néhány nappal ezelőtt, a Hangliban, kerültem Pünkösti Andor asztalához. Éppen ebédelt. »Nagyszerű!« — mondta a húsra. Remek! — dicsérte meg asárgadinnyét. Ejnye de jó kedve van!, — gondoltam. Aztán eszembe jutott: »Hát persze, hogy boldog, hiszen színigazgató lett belőle!« Kérem, ne értsenek félre. Pünkösti számára ez az állás nem .Jelent rangbeli emelkedést, még anyagi gyarapodást sem, hanem inkább terhet, gondot, felelősséget. Öröme olyanszerű, amilyent a szerelmes férfi érez, amikor megkapta a koldusszegény leányzót, kelengye nélkül, egy szál ingben. Dolgozhat azért, aki imád. Van-e ennél nagyobb boldogsága. Mert Pünkösti bizonyosan imádja a színházat. Közel két évtizedig írt színikritikát. Nem bírta volna ezt a rettentő szakmát, ha nem lenne szerelmese a matériának. Én is voltam egy fél szezonon keresztül kritikus. Nem ment tovább. Ma is borzadva emlékszem vissza egy csomó kínzóan unalmas főpróba délelőttre, ahol a szűk fotelben ülve, órákon át kellett hivatalból figyelni valamire, ami az embert nem érdekelte. Visszaemlékszem kollégáim arcára, néhányan behunyták a szemüket, néhányan nyitott szemmel szenvedtek, keserűség volt a pózukban, ahogy a zsöllyében hátradőltek vagy oldalt hajoltak, mint a sebesültek, akiknek folyik a vére. Pünkösti mindig egyenesen és éberen ült a helyén. Arca, benső kritikája szerint, olykor haragos volt, olykor mosolygós, de mindig figyelmes. Meglátszott rajta, hogy a rossz produkció is érdekli. A silány darab, a gyönge előadás. Ellenőrzi, számontartja, osztályozza a hibákat is, mert maga a színház érdekli, a teljes anyag, még az is, ami unalmas benne. A színháznál semmit nem lehet előre kiszámítani, mégis fogadni mernék arra, hogy Pünkösti bravúrosan fogja megállani a helyét. Mindent tud, amit a pesti színházak körül tudni lehet és mégis van benne valami tüzes naivság, ezt már első igazgatói parancsa megmutatja. Mily előkelően indul! Egy Pirandello-drámával! Miért olyan furcsa az ember, hogy bár belől meg vagyok illetődve ez úri elhatározástól, mégis tréfálkozom rajta az igazgatóval: — Honnan veszed a vakmerőséget, hogy Pirandelloval indulsz?! Hja, persze! Most jut az eszembe, hogy te aktív huszártiszt imitál. Innen van a kurázsi! Pünkösti boldogan nevet: »— A vakmerőségek korát éljük, barátom! Sok igazgató azon töpreng, hogy mi kell a közönségnek! Én nem töröm a fejemet ilyesmin. Azt játszom, ami nekem tetszik! ... Az órájára néz. Fél négy. Most ebédel. És négyre vissza kell menni a színházba, mert délután is próbálnak. Hogy ragyog az arca. Persze, kitűnő ebéd után jól fog esni neki a színházi levegő pezsgő itala. Neki ez a túlórázás nem fáradság, a munkájában érzi magát a legjobban, azt hiszem, a színházon kívül untatja a világ minden más dolga. Isten adja, hogy sikerüljön, amit akar. Mindenkinek jó lenne, ha Budapesten egy új, bátor és nemes kis színház tudna boldogulni. HUNYADY SÁNDOR BÁNK HŰSÉGE A polgári erényeket életével, az ezektől meglehetősen távolévi hősi eszményeket műveiben megvalósító Grillparzer drámája a magyar közönség számára mindenképpen revelálja a miBánk báni-unkát, Katona József és a Nemzeti Színház Bánk-ját. Lefojtott, illedelmes pátoszában a mi Bánk-unk férfiasabb vonásait kutatjuk és Erny komplexumokkal terhelt alakjában a klasszikus Melinda-profilt. Katona Bánk-ja tartalmilag azonos feltételek mellett indult Grillparzer Bankjával, végső elemzésben a befejezést is egyformán érik el, mégis, a közben lezajló események, a lelki indítékok felhasználásának módjai s a bennük megnyilatkozó nemzeti, emberi kép, világfelfogás áthidalhatatlan szakadékot állít a két Bánk-alak közé. Katona Bánkjában az emberi és az államférfi és én összeütközése okozza a katharzist. Grillparzer a hősön kívül eső lényekkel tiportatja el Bánkot. Katona Bánkja a cselekvő, Grillparzeri a szenvedő Bánk. Grillparzer királyhűséggel és kötelességtudással kasztrálja Bánkot, hideg könyörtelenséggel irt ki belőle minden más érzést: a családját, emberi becsületét védő lázadást. Mintha a költő, akinek szürkén polgári sors jutott osztályrészül, hősében menekülne ennek a kicsi, jelentéktelen életnek előítéletétől és adottságaitól. A kispolgár hős álmainak történelmi inkarnációja a grillparzeri Bánk-figura. S mégis, a családias gátlásokat levetkőzött grillparzeri hérosz mennyivel korlátozottabb és polgáribb eszmény, mint a klasszikus magyar Bánk-fogalom. Vannak pillanatok, melyekben Grillparzer kezét tördelő, tanácstalan, gyönge öregurat formál a nagy Bánkból. A polgár mint költő sem tagadhatta meg önmagát. A nemzetiszínházi Grillparzer-produkció szándékait az előadás teljesen tükrözi. Lehotay öreguras Bánkja, éles pendantja Katona József magyar ünnepi Bánkjának, Somogyi Erzsi Ernyője törékeny és megrebbent, mintha csak visszfénye volna az öntudatosabb Melindának. Tímár Ottója gonosz és kiszámíthatatlan, mint ahogy kispolgári álmokkal fel nem érhető és le nem mérhető alakot ábrázol, az individuális férfi-bestia típusát. Gertrudis megölése ebben a különös háromszögben oly mellékessé válik és any nyíra csak szurrogátuma a magyar Bánk bán kirobbanó feszültségének, hogy bízvást kiugorhatna a cselekményből s az semmit sem változnék. Lendvai István mesteri fordítása katonajózsefi erőt és zordságot lop be a tragikus keretekre szűkmellűnek bizonyult alakok kosztümje alá. Versei gondosak és invenciózusak. A fordítás betölti hivatását és ezzel ritka szót mondunk. P. A. Vertiulis (Tőkés Anna) és Ottó Bánk és felesége (Tímár József) (Lehotay—Somogyi E.)