Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1941-10-24 / 43. szám
— Ezek a gazemberek — és izgatottan az emelvény felé mutatott — úgy látszik, összebeszéltek, hogy megsüketítik az embert. — Ezt még senki sem mondta, eddig még minden vendégünk el volt ragadtatva a zenétől — felelte sértődötten a pincér. — A szilindiánok bőgése is kellemesebb lehet, — morogta magában Kókay. Felállt és leakasztotta kalapját a fogasról. A zene, mintha őt akarná bosszantani, tombolva harsogott. Kókay Sándor szórakozott, menekülő mozdulattal megragadta a fogason lógó kabátot is és kirohant a kávéházból. Alig tett néhány lépést, dühödt kiáltást hallott a háta mögül: — Tolvaj! Fogják meg, tolvaj. Érdeklődve nézett vissza. A kávéház felől az a férfi futott feléje, aki mellette ült a szomszédos asztalnál. — Tolvaj! Fogják meg, tolvaj! — kiáltotta torkaszakadtából. Haragtól lihegve ért melléje és rácsapott a karján lógó kabátra. — Ellopta a kabátomat! Előkerült az előbbi pincér is. Pillanatok alatt kíváncsiskodó emberek gyűrűje vette őket körül. Hiába szabadkozott, hogy szörnyű és sajnálatos szórakozottságból történt az eset, a jelenlevők rendőrért kiáltoztak és szorosan elállták az útját. A kabát tulajdonosa izgatottan magyarázott a körülállóknak és ugyanúgy a pincér is. Most végre hurokra került a kabáttolvaj, aki már hetek óta garázdálkodik a fővárosi kávéházakban. A rendőr is megjelent. A vendég elüvöltötte a tényállást, a pincér segített neki. — Gróf Kókay Sándor vagyok — mondta ő és úgy hitte, hogy e három szó egyszerre eloszlat majd minden gyanút. A körülállók gúnyosan felordítottak. Épp így néz ki egy gróf, egy ilyen kopott alak! Egy csavargóféle előadást rögtönzött egy báróról, aki tököt lopott a vásárcsarnokban. Pont tököt, amit a legnehezebb eltüntetni! Az is olyan báró volt, mint amint gróf ez. A rendőr, Kókay Sándor vállára tette a kezét: — A központi ügyeletén majd igazolhatja magát. Egy pillanatig ellenkezni akart. Aztán elszégyelte magát. Érveljen és bizonygasson ennek a dühödt, utcai csőcseléknek! Kár volt a nevét is elárulnia. Az ügyeletes rendőrtisztviselő majd megérti őt, ha részletesen elmondja neki a történteket. Elindult a rendőrrel. A vendég és pincér követte, meg egy csomó ember a kiváncsiak közül. Cigarettára akart gyújtani. A zsebébe nyúlt a tárcáért, de nem találta azt sem az egyik, sem a másik zsebében, hiába kutatta át valamennyit. — A tárcám! — kiáltott fel. — Valaki ellopta az ezüst tárcámat. Kinevették. Még ő mer gyanúsítani másokat! Vén csibész! így csúfolódtak rajta. A rendőrségen szánakozó mosollyal hallgatták védekezését. — Mivel tudja igazolni azt, hogy ön azonos Kókay Sándor gróffal. A zsebébe nyúlt, de még egy levél sem volt vele, mely bizonyságot tett volna kilétéről. Pecsétes családi gyűrűje csak megnövelte iránta a hivatali személyek bizalmatlanságát. — És ha gróf Kókay Pétert hívom ide személyazonossági tannul! — kérdezte végső kétségbeesésében. — Gróf Kókay Péter kegyelmes urat! — mondta a következményekre figyelmeztető, nyomatékos hangsúllyal a rendőrtisztviselő. — Őrá gondoltam, ő az unokabátyám ugyanis. A rendőrtisztviselő felemelte a távbeszélő kagylóját. A várakozásnak kínos másodpercei teltek el, mire Péter gróf lakásán jelentkezett a komornyik. A kegyelmes úrral azonban már nem lehetett beszélni, ő már lefeküdt és reggel nyolc óráig, amikor a komornyik beviszi hozzá a reggelit, semmi okból sem hívhatja a telefonhoz. A rendőrtisztviselő visszaakasztotta a telefonkagylót: — Nagyon sajnálom, de amíg személyazonossága be nem igazolódik, nem bocsáthattam el Önt innen. Kókay Sándor némán bólintott. Reggel még azt hitte, hogy az Ágota tüntetői öröklött palotába vonul be és íme a rendőrségi fogdában fogja tölteni éjszakáját. A zsebmetsző, aki egy kedves emlékétől fosztotta meg őt, most talán kedélyes lakomát rendez a zsákmány árából, ő meg gonosztevőkkel képül egy szobába. Másnap délfelé felvezették őt egy magasrangú tisztviselő elé. Péter grófot találta ott, az egyik foterben. — Egy van, gróf Kókay Sándor, az én unokaöcsém ő — mondotta, amikor megpillantotta a belépő grófot. — Az urak nyugodtak lehetnek afelől, hogy szegény öcsém, közismert és igen nagyfokú szórakozottságának volt csupán az áldozata. Látszólag igen szívélyes volt hozzá azután is, amikor együtt távoztak a rendőrtisztviselő szobájából, de a lépcsőházban már elnémultan ment mellette. A kapun kilépve pedig így szólt hozzá: — Ezzel betelt nagylelkűségem mértéke. Megmentettelek, mert a családi név becsületének is tartoztam ezzel és most megparancsolom neked, hogy többé ne merészelj a szemem elé kerülni. Kivörösödött arccal, rikácsoló hangon kiáltotta az utóbbi szavakat. Aztán sarkon fordult és beszállt a kocsijába. ő meg elindult gyalog. A távolodó kocsi után nézett és szomorú mosollyal gondolt arra, hogy szerencsére már nem hosszú az út, amit még be kell járnia. X n A 1/ • EREDETI TUBUS P.78 n n n i . nagy tubus p 1.20