Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-04-24 / 17. szám

A MI ÜZLETÜNK Megboldogult édesapámnak papír-, könyv- és zeneműke­­reskedése volt a budai Isko­la­ utcában. Régi patricius­­bolt, amely nemzedékről nem­zedékre szállt. Nekem is foly­tatnom kellett volna édesapám mesterségét. Egy darabig kényszerített is rá, hogy dol­gozzam mellette és már mint diákgyerek ceruzát, füzete­ket és »A szűz imája«, vala­mint a »Kék Duna-keringő kottáit árultam. Hála Isten­nek, sokat voltam az üzletben és valahogy ösztönösen meg­figyelhettem a különböző mu­latságos típusú vevőket. Este, zárás után, lejátszottam ott­hon a család szórakoztatására azokat a f­igurákat, akik nap­közben megfordultak az üzle­tünkben. Azóta hány figurát keltettem már életre filmen ás színpadon, ezekről az ál­talam megfigyelt alakokról! ANYUKA MINT SZÍNI­­NÖVENDÉK Édesanyámnak gyönyörű hangja volt. Már hancúrozó gyerekek voltunk a nővérem­mel, mikor felfedezték anyánk énekkészségét, s rábeszélték, hogy iratkozzék be a Rákosi Szidi-féle színiiskolába. Miköz­ben szerepeket tanult, skálázott és énekelt, azalatt mi körülötte játszadoztunk és álmélkodva hallgattuk. Ott voltunk a vizsga­előadásán is, a »Gésák«-at ad­ták, mi pedig vele fújtuk a né­zőtéren, hogy: jó Napkelet gyöngye, ég veled ...« Azóta is ez a kedvenc ope­rettem. Nagy karriert jósoltak édesanyámnak és egy szép na­pon, otthagyta a színészetet, énektanítónő lett belőle a szé­kesfővárosnál. De azért csupa dal és muzsika maradt az éle­tünk. MANKO Nagybátyám tanárember, törvényszéki hites írásszak­értő. Már nagyobbacska diák voltam és házitanító nélkül nem tudtam boldogulni, így is csak éppen, hogy átcsúsz­tam az egyik osztályból a másikba. A bácsikám egy nagyon rossz bizonyítvány után elővett és komoly han­gon megintett: — öcsém, — mondotta — ha így folytatod, az életben is mindig mankóra lesz szüksé­ged, mint most a házitaní­tóra ... Nem fogsz tudni megállni a saját lábadon ... Milyen igaza lett: író, köl­tő, rendező, karmester, part­nerek, mind a mankóim, akikre támaszkodom, mint színész, hogy valamicskét ki­fejezhessek a művészetben. POFON AZ OPERÁBAN Volt egy barátom, Kucsmá­­nak hívták. Nem tudom, hogy az igazi neve volt-e, vagy csak a beceneve. Azt mondta, hogy ne szomorkodjam, amiért nem kapok jegyet az Operába, mert úgyis végig lehet hallgatni, ha az ember hátramegy a színpadra és statisztál. Kucsma úr híres operaénekes akart lenni és én bíztam benne. Vele mentem statisztálni. Éppen huszon­négy esztendeje ennek... Az »Aidáit adták, arcomat be­kormozták, kezembe nyomtak egy dárdát és bíztatták, hogy — a Nílus-parti jelenetről volt szó — menjek keresztül és szertartásosan, egyiptomi módon büszkélkedjem a dár­dával. A zene szólt, az éneke­­sek énekeltek, én nekiindul­tam a színpadnak, csak nem tudtam, hogy a Nílust vetí­tik és a vetítősugár előtt át­haladni tilos. Bementem és átléptem a műúton, a színpad másik oldalán várt rám Gön­­czy bácsi, az ügyelő és egy akkora pofont adott nekem, hogy örökre lemondtam az operaénekesi pályáról. Azt­ hiszem, Kucsma is, mert mint hallom, szénkereskedő lett. AMIKOR STEMPLIZTEM A POSTÁN Érettségi után a postahi­vatalhoz kerültem, de nem vol­tam sokáig postás, a stempli­­zés legfeljebb egy-két hónapig tartott. Egy délelőtt tízóraizás közben olvasom az újságot és egy kis hirdetésen akad meg a sze­mem: »Jó megjelenésű hölgyek és urak felvétetnek. Jelentkezés a Budapesti Színházban«. (A mos­tani­­Erzsébetvárosi Színház.) Átfutott rajtam valami, érez­tem, hogy itt az alkalom a szent cél elérésére. El se bú­csúztam senkitől, még egy utol­sót stempliztem és vettem s kalapom. Jelentkeztem színész­nek. Felvettek. Kórista lettem. Istenem, milyen boldogság szí­nész vagyok! Kikiáltottam örö­mömet a Városligetben az egész világnak. Vissza se mentem a hivatalba többé ... De azóta is tisztelettel me­gyek be minden postahivatal­ba, mert mi tagadás, nagyon szerettem a s­temp­lit. A BÁRSONYSZÉK Minthogy a kóristaságból nem nagyon tudtam megélni, elhatároztam, hogy végigjá­rom a színiiskolát, de közben valami pénzkereseti forrás­hoz is látok. Bekerültem a m. kir. belügyminisztériumba díjnoknak és minden délelőtt megjelentem az Úri­ utcában. Családom arról ábrándozott, hogy valaha miniszter lesz belőlem. Bevallom, én is gon­doltam a bársonyszékre és büszkén mentem végig az ut­cán . Egy napon műkedve­lői előadást rendeztek a bel­ügyminisztérium tisztviselői. A Várszínházban tartották meg ezt az előadást és dr. An­tal Iván »Visszavárunk« című egyfelvonásosát tűzték ki mű­sorra, mely Petőfi Sándorról szól. Nem tudták rólam, hogy színész akarok lenni, annál jobban esett, hogy egy na­gyon jó szerepet rámasztot­tak. Cseh zsandárt alakítot­tam a darabban és az összes kollegáim gratuláltak, hogy milyen jól játszottam, sőt ha jól emlékszem, az akkori bel­ügyminiszter úr, Rakovszky őkegyelmessége is meg volt velem elégedve. Akkor vá­lasztottam végleg a színészi pályát. Ha valaki azt hiszi, hogy eltávolodtam a bársony­széktől, nagyon téved. Nem­hogy eltávolodtam, de négy­­méternyire meg is közelítet­tem. A rivaldától négy mé­ternyire vannak a bársony­székek, a zenekari ülés első sora ... Tehát alapjában vé­ve nem is csináltam olyan nagy hibát, mert ha a bel­ügyminisztériumban marad­tam volna, egész biztos, hogy ma sokkal távolabb lennék a bársonyszékektől... Szüleim A filmközönség figyelmébe, amikor még pubi volt a nevem és egyéves voltam Mint első elefytiskolai növendék a Medve­ utcai elemi­ben. Középen Fekete Jenő tanító, tőle balra Németh László, a kiváló író, a »Villámfénynél« szerzője, Né­meth Lacitól balra fehér ruhácskában ifj. Gravátsch Tivadar, azaz Bilicsi Tivadar újonckorom­bani (nem fil­men, hanem az életben) Legújabb arcképem (Rozgonyi felv.)

Next