Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1942-04-24 / 17. szám
A MI ÜZLETÜNK Megboldogult édesapámnak papír-, könyv- és zeneműkereskedése volt a budai Iskola utcában. Régi patriciusbolt, amely nemzedékről nemzedékre szállt. Nekem is folytatnom kellett volna édesapám mesterségét. Egy darabig kényszerített is rá, hogy dolgozzam mellette és már mint diákgyerek ceruzát, füzeteket és »A szűz imája«, valamint a »Kék Duna-keringő kottáit árultam. Hála Istennek, sokat voltam az üzletben és valahogy ösztönösen megfigyelhettem a különböző mulatságos típusú vevőket. Este, zárás után, lejátszottam otthon a család szórakoztatására azokat a figurákat, akik napközben megfordultak az üzletünkben. Azóta hány figurát keltettem már életre filmen ás színpadon, ezekről az általam megfigyelt alakokról! ANYUKA MINT SZÍNINÖVENDÉK Édesanyámnak gyönyörű hangja volt. Már hancúrozó gyerekek voltunk a nővéremmel, mikor felfedezték anyánk énekkészségét, s rábeszélték, hogy iratkozzék be a Rákosi Szidi-féle színiiskolába. Miközben szerepeket tanult, skálázott és énekelt, azalatt mi körülötte játszadoztunk és álmélkodva hallgattuk. Ott voltunk a vizsgaelőadásán is, a »Gésák«-at adták, mi pedig vele fújtuk a nézőtéren, hogy: jó Napkelet gyöngye, ég veled ...« Azóta is ez a kedvenc operettem. Nagy karriert jósoltak édesanyámnak és egy szép napon, otthagyta a színészetet, énektanítónő lett belőle a székesfővárosnál. De azért csupa dal és muzsika maradt az életünk. MANKO Nagybátyám tanárember, törvényszéki hites írásszakértő. Már nagyobbacska diák voltam és házitanító nélkül nem tudtam boldogulni, így is csak éppen, hogy átcsúsztam az egyik osztályból a másikba. A bácsikám egy nagyon rossz bizonyítvány után elővett és komoly hangon megintett: — öcsém, — mondotta — ha így folytatod, az életben is mindig mankóra lesz szükséged, mint most a házitanítóra ... Nem fogsz tudni megállni a saját lábadon ... Milyen igaza lett: író, költő, rendező, karmester, partnerek, mind a mankóim, akikre támaszkodom, mint színész, hogy valamicskét kifejezhessek a művészetben. POFON AZ OPERÁBAN Volt egy barátom, Kucsmának hívták. Nem tudom, hogy az igazi neve volt-e, vagy csak a beceneve. Azt mondta, hogy ne szomorkodjam, amiért nem kapok jegyet az Operába, mert úgyis végig lehet hallgatni, ha az ember hátramegy a színpadra és statisztál. Kucsma úr híres operaénekes akart lenni és én bíztam benne. Vele mentem statisztálni. Éppen huszonnégy esztendeje ennek... Az »Aidáit adták, arcomat bekormozták, kezembe nyomtak egy dárdát és bíztatták, hogy — a Nílus-parti jelenetről volt szó — menjek keresztül és szertartásosan, egyiptomi módon büszkélkedjem a dárdával. A zene szólt, az énekesek énekeltek, én nekiindultam a színpadnak, csak nem tudtam, hogy a Nílust vetítik és a vetítősugár előtt áthaladni tilos. Bementem és átléptem a műúton, a színpad másik oldalán várt rám Gönczy bácsi, az ügyelő és egy akkora pofont adott nekem, hogy örökre lemondtam az operaénekesi pályáról. Azt hiszem, Kucsma is, mert mint hallom, szénkereskedő lett. AMIKOR STEMPLIZTEM A POSTÁN Érettségi után a postahivatalhoz kerültem, de nem voltam sokáig postás, a stemplizés legfeljebb egy-két hónapig tartott. Egy délelőtt tízóraizás közben olvasom az újságot és egy kis hirdetésen akad meg a szemem: »Jó megjelenésű hölgyek és urak felvétetnek. Jelentkezés a Budapesti Színházban«. (A mostaniErzsébetvárosi Színház.) Átfutott rajtam valami, éreztem, hogy itt az alkalom a szent cél elérésére. El se búcsúztam senkitől, még egy utolsót stempliztem és vettem s kalapom. Jelentkeztem színésznek. Felvettek. Kórista lettem. Istenem, milyen boldogság színész vagyok! Kikiáltottam örömömet a Városligetben az egész világnak. Vissza se mentem a hivatalba többé ... De azóta is tisztelettel megyek be minden postahivatalba, mert mi tagadás, nagyon szerettem a stemplit. A BÁRSONYSZÉK Minthogy a kóristaságból nem nagyon tudtam megélni, elhatároztam, hogy végigjárom a színiiskolát, de közben valami pénzkereseti forráshoz is látok. Bekerültem a m. kir. belügyminisztériumba díjnoknak és minden délelőtt megjelentem az Úri utcában. Családom arról ábrándozott, hogy valaha miniszter lesz belőlem. Bevallom, én is gondoltam a bársonyszékre és büszkén mentem végig az utcán . Egy napon műkedvelői előadást rendeztek a belügyminisztérium tisztviselői. A Várszínházban tartották meg ezt az előadást és dr. Antal Iván »Visszavárunk« című egyfelvonásosát tűzték ki műsorra, mely Petőfi Sándorról szól. Nem tudták rólam, hogy színész akarok lenni, annál jobban esett, hogy egy nagyon jó szerepet rámasztottak. Cseh zsandárt alakítottam a darabban és az összes kollegáim gratuláltak, hogy milyen jól játszottam, sőt ha jól emlékszem, az akkori belügyminiszter úr, Rakovszky őkegyelmessége is meg volt velem elégedve. Akkor választottam végleg a színészi pályát. Ha valaki azt hiszi, hogy eltávolodtam a bársonyszéktől, nagyon téved. Nemhogy eltávolodtam, de négyméternyire meg is közelítettem. A rivaldától négy méternyire vannak a bársonyszékek, a zenekari ülés első sora ... Tehát alapjában véve nem is csináltam olyan nagy hibát, mert ha a belügyminisztériumban maradtam volna, egész biztos, hogy ma sokkal távolabb lennék a bársonyszékektől... Szüleim A filmközönség figyelmébe, amikor még pubi volt a nevem és egyéves voltam Mint első elefytiskolai növendék a Medve utcai elemiben. Középen Fekete Jenő tanító, tőle balra Németh László, a kiváló író, a »Villámfénynél« szerzője, Németh Lacitól balra fehér ruhácskában ifj. Gravátsch Tivadar, azaz Bilicsi Tivadar újonckorombani (nem filmen, hanem az életben) Legújabb arcképem (Rozgonyi felv.)