Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1942-04-17 / 16. szám
100 ÉV ÓTAI S a jó borotválkozás tökéletes befejezése a | WILLIAMS [„AQUA VELV/ | használata. Gyors bizonyíték: Borotválkozás után arcát ma tiszt vízzel mossa le, holnap próbálj meg Aqua Velvával. Jól jegyezze meg a különbséget! Az Aq Velva azonnal megszünteti arcnak mindenféle feszültségét , szárazságát, a borotva esetleges karcolásait és bőrét simává és puhává teszi. Ez a kényelmes és kellemes érzés egész nap tart. Magyarországon gyártja: Janitz Iván és Társa, Budapest A NEMZETI SZÍNHÁZ Tekintettel az érdeklődésre, folytatjuk a múlt héten megkezdett kisriportsorozatunkat a Nemzeti Színház fiataljaival" MÉSZÁROS ÁGI boldog és nem akar már nőni A csöpp művésznő Debrecen szülötte, Szeged neveltje és most a Nemzeti Színház üdvöskéje. Olyan kicsi és formás, hogy szinte zavarban vagyunk az interjú előtt. Hiszen ha az egész nőt beletennék az újságba úgy, amint van, az se volna sok. Az út, amelyet befutott, nyílegyenes és úgy kezdődött, hogy a Nemzeti Színházban egy csúnya napon, néhány órával a Ludas Matyi egyik előadása előtt Olty Magda hirtelen megbetegedett, mint ahogy az általában a művésznőkkel olykor megesik. Már-már úgy döntöttek, hogy elmarad az előadás, amikor Jávor Pálnak eszébe jutott, hogy igenis van Szegeden boszorkány. Igaz, csak egy pirinyó kis boszorkányka : olyan igazi, máglyáról pattant, koromfekete, csupa tehetség-színésznő. Nosza egy telefon Szegedre és Mészáros Ági jön, beugrik és hamarosan a Nemzeti Színház tagja lesz. Ez olyan hipp-hopp dolog, hogy csakugyan van benne valami boszorkányos. — Hová járt színiiskolába? — kérdezzük Ágikától. — Sehová. Kicsit csodálkozunk és erre még hozzáteszi: — Nem akartam én színésznő lenni. Merő véletlen, hogy itt vagyok. Viszont igaz, hogy kellemes véletlen és mondhatom, nagyon boldog vagyok, hogy minden így történt. — Meg van elégedve ? Megfordul maga körül, szemérmeskedik. — Meg. Azt hiszem szeretnek. Egy kicsit elskatulyáztak a magyarruhás szerepekbe, de ez nem baj. A parasztlány-szerepek csakugyan közel állnak a szívemhez. — Mondjon valami nagyot ! — Milyen nagyot? — Hát legalább kétszer akkorát, mint maga. — Olyat nem tudok, ha csak a fejem tetejére nem állok. Ez pont kétszer akkora lenne. — Mondja, nem akar már nőni? — Nem. Nagyobb szeretnék lenni, de magasabb nem. — Most mire készül? — Az „Északiak“-at újítják fel, abban fogok játszani. — Igaz, hogy férjhez megy? A válasz a lehető legrejtélyesebb. — Nem tudom. De lehetséges. Nem hiszem. Talán még tavasszal. És már perdül egyet, felveszi a kabátját és siet a Nemzeti Színházba, próbára. Alig lép egyetkettőt az utcán, nyomtalanul eltűnik a járókelők forgatagában. Isten őrizz, hogy egyszer elvesszen, soha többé nem találnák meg. RÁPOLTHY ANNA borús Ibsen-szerepekre vágyik »Panni« (ahogy kollégái becézik Rápolthy Annát), a „Sasfiók«-ban tündöklő hercegnőt játszik. Amint belibeg két felvonás között az öltözőjébe, azonnal megérezzük, hogy a művésznő még nem vetette le a szerepét. Tovább játszik a kuliszszák mögött is, valami enyhe bódulatban. Amint leül, a XIX. század főrangú hölgyeinek modorában, amint felénk fordul, kényesen és fényesen mint valami igen ritka madár, s ahogy megszólal feudális előkelőséggel, nagyon magasról, már csak az lehet a dolgunk, hogy ügyesen megfelelő végszavakat adjunk a művésznőnek. — Nekem nincs semmiféle jellegzetességem, — mondja halkan, dallamosan — legfeljebb talán az, hogy nagyon szeretek sétálni. Szeretem a természetet, akármilyen banálisan hangzik. Sokat sétálok a hegyekben, szeretem a fákat, a füveket és szeretem a madarakat is. — És a tücsköt meg a bogarakat? — Óh, igen, a tücsköt is, a hegedűjével és a szentjánosbogarat is, ha fénylik, meg a katicabogárkát a piros hálával. — És mit gyűlöl? Talán a vadvirágos rétet? — Isten őrizz! Hiszen szép az nagyon, alig tudok elképzelni valami szebbet a búzavirágos, pipacsos rétnél. És milyen szép, ugy-e, a margaréta, meg a gyermekláncfű . . . — Csakugyan, ez mind szép, de mennyivel szebb, aki mindezt szereti. Például egy fiatal drámai színésznő, gyöngyvirággal a hajában és természetrajongással a szívében. Nagyot sóhajt. Szinte már a Pilisben van, túl a Nagykevélyen, valahol a Dobogókő táján. Alig bírjuk visszacsalni a színházhoz. — Valamit talán a művészetről, hogy mire vágyik? — Azt hiszem, Ibsen-szerepek valók nekem. Nagyon szeretem mély színeiket, izzásukban az élet minden forrósága benne van. Hirtelen, íves mozdulattal felénk fordul. — Látott a »Cseresnyés« -ben ? — Igen. Nagyon tetszett. Még megemlítjük, hogy a normand partokon a tájékozatlan idegenek a tenger iránti rajongásukban közel merészkednek a vízhez. De vissza már nincs út, mert a lábuk a homokban elsüllyed. A tenger halálos kéken mosolyog a vergődőre. Nincs menekvés, a süppedő talaj, amely előbb csak térdig ért, most már a vállat borítja s csak a két kar integet kétségbeesetten s a hörgő száj vonaglik meg. Aztán ez is eltűnik s csak a víz reng titokzatosan ... (Pannika arcán is két kék tengerszem sugárzik. Vigyázat, a part veszélyes !) EŐRY KATÓ Két szerep közt nyelveket tanul Eöry Kató Szentkirályi utcai lakása majdnem olyan komoly, mint egy előkelő orvosi rendelő. A könyvespolcok zsúfolva, a falakat rengeteg kép borítja. Csöpp kis lakás, de éppen ezért igazi kedves otthon. Kitűnően lehet lakni benne és végre is ez a fő egy lakásban. A széles ablakon át a rádió stúdióira nyílik kilátás. Néhány fa szegélyezi az épületeket. Túlságosan komoly a levegő, nehéz a riport könnyed hangját megtalálni. — Miért ilyen komoly? — kérdezzük a művésznőtől — hiszen süt a nap. Úgy látszik, mégis tavasz akar lenni . . . Egy lenge mozdulat, egy lehelet sóhaj . — Éppen ideje már. Alig várom, hogy kivirágozzanak az ablakom előtt a fák. — Beszéljen egy kicsit magáról. — Élek. A kötelességek acélsínein fut minden napom, hetem és hónapom. — Nem fárasztó ez az út? — Nem, mert az út mentén derűs kis őrházak és vidám állomások virítanak, s olykor, messziről, integet rózsaszínű zsebkendőjével a jókedv is. — Milyen szerepekre készül? Fanyar mosoly rajzolódik a szája körül. — Mindenes vagyok a színháznál. Shakespeare-től a népszínműig mindenütt akad számomra valami tennivaló s én igyekszem a színpadon minden szerepben a szerephez alkalmazkodni. Azt tartom, hogy a sziész a szerző intencióit kell, hogy szolgálja és nem megfordítva. — Halljuk, hogy a színház nyelvtudósa. Hogy jutott ehhez a dicsőséghez? — Úgy látszik átlagon felüli a nyelvérzékem. Könnyen tanulok idegen nyelveket, csak úgy, két szerep között. — Tud például portugálul? — Portugálul éppen nem. De tudok egy kicsit spanyolul. S ezzel akár Lisszabonban is boldogulnék. — És még milyen nyelven beszél? — Franciául, németül, angolul, olaszul . . . — Elég. És mindezt perfekt tudja? — Mit ért „perfekt“ alatt? Hiszen egy élet még a saját édes anyanyelvünk tökéletes tudásához is kevés. Az idegen nyelv legfeljebb az ember agyában rögződik meg, holott a szavaknak az ember vérében kell keringeni. Közben becsönget a lakásba a pénzeslevélhordó. Felcsillan valami derű, de sajnos korai az öröm, a postás egy ajtóval tévedett, a a szomszéd a címzett. Ezzel a méla akkorddal távozunk , hiába, egy kis szerencse is kell az élethez. Acsády Károly