Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-04-17 / 16. szám

100 ÉV ÓTAI S a jó borotválkozás­­ tökéletes befejezése a | WILLIAMS [„AQUA VELV/ | használata. Gyors bizonyíték: B­o­rotválkozás után arcát ma tisz­t vízzel mossa le, holnap próbálj meg Aqua­ Velvával. Jól jegyezze meg a különbséget! Az Aq Velva azonnal megszünteti arc­nak mindenféle feszültségét , szárazságát, a borotva esetleges karcolásait és bőrét simává és puhává teszi. Ez a kényelmes és kellemes érzés egész nap tart. Magyarországon gyártja: Janitz Iván és Társa, Budapest A NEMZETI SZÍNHÁZ Tekintettel az érdeklődésre, folytatjuk a múlt héten megkez­dett kisriportsorozatunkat a Nemzeti Színház fiataljaival" MÉSZÁROS ÁGI boldog és nem akar már nőni A csöpp művésznő Debrecen szülötte, Szeged neveltje és most a Nemzeti Színház üdvöskéje. Olyan kicsi és formás, hogy szinte zavar­ban vagyunk az interjú előtt. Hiszen ha az egész nőt beletennék az új­ságba úgy, amint van, az se volna sok. Az út, amelyet befutott, nyílegye­nes és úgy kezdődött, hogy a Nemzeti Színházban egy csúnya napon, né­hány órával a Ludas Matyi egyik előadása előtt Olty Magda hirtelen megbetegedett, mint ahogy az álta­lában a művésznőkkel olykor meg­esik. Már-már úgy döntöttek, hogy elmarad az előadás, amikor Jávor Pálnak eszébe jutott, hogy igenis van Szegeden boszorkány. Igaz, csak egy pirinyó­ kis boszorkányka : olyan igazi, máglyáról pattant, ko­romfekete, csupa tehetség-színésznő. Nosza egy telefon Szegedre és Mé­száros Ági jön, beugrik és hamarosan a Nemzeti Színház tagja lesz. Ez olyan hipp-hopp dolog, hogy csak­ugyan van benne valami boszorkányos. — Hová járt színiiskolába? — kérdezzük Ágikától. — Sehová. Kicsit csodálkozunk és erre még hozzáteszi: — Nem akartam én színésznő lenni. Merő véletlen, hogy itt vagyok. Viszont igaz, hogy kellemes véletlen és mondhatom, nagyon boldog vagyok, hogy minden így történt. — Meg van elégedve ? Megfordul maga körül, szemér­meskedik. — Meg. Azt hiszem szeretnek. Egy kicsit elskatulyáztak a magyar­ruhás szerepekbe, de ez nem baj. A parasztlány-szerepek csakugyan közel állnak a szívemhez. — Mondjon valami nagyot ! — Milyen nagyot? — Hát legalább kétszer akkorát, mint maga. — Olyat nem tudok, ha csak a fejem tetejére nem állok. Ez pont kétszer akkora lenne. — Mondja, nem akar már nőni? — Nem. Nagyobb szeretnék lenni, de magasabb nem. — Most mire készül? — Az „Északiak“-at újítják fel, abban fogok játszani. — Igaz, hogy férjhez megy? A válasz a lehető legrejtélyesebb. — Nem tudom. De lehetséges. Nem hiszem. Talán még tavasszal. És már perdül egyet, felveszi a kabátját és siet a Nemzeti Szín­házba, próbára. Alig lép egyet­­kettőt az utcán, nyomtalanul el­tűnik a járókelők forgatagában. Isten őrizz, hogy egyszer elvesszen, soha többé nem találnák meg. RÁPOLTHY ANNA borús Ibsen-szerepekre vágyik »Panni« (ahogy kollégái becézik Rápolthy Annát), a „Sasfiók«-ban tündöklő hercegnőt játszik. Amint belibeg két felvonás között az öltö­zőjébe, azonnal megérezzük, hogy a művésznő még nem vetette le a szerepét. Tovább játszik a kulisz­­szák mögött is, valami enyhe bódu­latban. Amint leül, a XIX. század fő­rangú hölgyeinek modorában, amint felénk fordul, kényesen és fényesen mint valami igen ritka madár, s ahogy megszólal feudális előkelőséggel, na­gyon magasról, már csak az lehet a dolgunk, hogy ügyesen megfelelő végszavakat adjunk a művésznőnek. — Nekem nincs semmiféle jelleg­zetességem, — mondja halkan, dal­lamosan — legfeljebb talán az, hogy nagyon szeretek sétálni. Sze­retem a természetet, akármilyen ba­nálisan hangzik. Sokat sétálok a hegyekben, szeretem a fákat, a füve­ket és szeretem a madarakat is. — És a tücsköt meg a bogarakat? — Óh, igen, a tücsköt is, a he­gedűjével és a szentjánosbogarat is, ha fénylik, meg a katicabogárkát a piros hálával. — És mit gyűlöl? Talán a vad­­virágos rétet? — Isten őrizz! Hiszen szép az nagyon, alig tudok elképzelni valami szebbet a búzavirágos, pipacsos rét­nél. És milyen szép, ugy-e, a marga­réta, meg a gyermekláncfű . . . — Csakugyan, ez mind szép, de mennyivel szebb, aki mindezt sze­reti. Például egy fiatal drámai színésznő, gyöngyvirággal a hajában és természetrajongással a szívében. Nagyot sóhajt. Szinte már a Pilisben van, túl a Nagykevélyen, valahol a Dobogókő táján. Alig bírjuk visszacsalni a színházhoz. — Valamit talán a művészetről, hogy mire vágyik? — Azt hiszem, Ibsen-szerepek valók nekem. Nagyon szeretem mély szí­neiket, izzásukban az élet minden forrósága benne van. Hirtelen, íves mozdulattal felénk fordul. — Látott a »Cseresnyés« -ben ? — Igen. Nagyon tetszett. Még megemlítjük, hogy a nor­­mand partokon a tájékozatlan ide­genek a tenger iránti rajongásukban közel merészkednek a vízhez. De vissza már nincs út, mert a lábuk a homokban elsüllyed. A tenger halálos kéken mosolyog a vergő­­dőre. Nincs menekvés, a süppedő talaj, amely előbb csak térdig ért, most már a vállat borítja s csak a két kar integet kétségbeesetten s a hörgő száj vonaglik meg. Aztán ez is eltűnik s csak a víz reng titok­zatosan ... (Pannika arcán is két kék tengerszem sugárzik. Vigyázat, a part veszélyes !) EŐRY KATÓ Két szerep közt nyelveket tanul Eöry Kató Szentkirályi­ utcai lakása majdnem olyan komoly, mint egy előkelő orvosi rendelő. A könyves­polcok zsúfolva, a falakat rengeteg kép borítja. Csöpp kis lakás, de éppen ezért igazi kedves otthon. Kitűnően lehet lakni benne és végre is ez a fő egy lakásban. A széles ablakon át a rádió stúdióira nyílik kilátás. Néhány fa szegélyezi az épületeket. Túlságosan komoly a levegő, nehéz a riport könnyed hangját megtalálni. — Miért ilyen komoly? — kér­dezzük a művésznőtől — hiszen süt a nap. Úgy látszik, mégis tavasz akar lenni . . . Egy lenge mozdulat, egy lehelet sóhaj . — Éppen ideje már. Alig várom, hogy kivirágozzanak az ablakom előtt a fák. — Beszéljen egy kicsit magáról. — Élek. A kötelességek acélsínein fut minden napom, hetem és hónapom. — Nem fárasztó ez az út? — Nem, mert az út mentén derűs kis őrházak és vidám állomások virítanak, s olykor, messziről, integet rózsaszínű zsebkendőjével a jókedv is. — Milyen szerepekre készül? Fanyar mosoly rajzolódik a szája körül. — Mindenes vagyok a színház­nál. Shakespeare-től a népszínműig mindenütt akad számomra valami tennivaló s én igyekszem a színpadon minden szerepben a szerephez alkal­mazkodni. Azt tartom, hogy a szi­ész a szerző intencióit kell, hogy szol­gálja és nem megfordítva. — Halljuk, hogy a színház nyelv­tudósa. Hogy jutott ehhez a dicső­séghez? — Úgy látszik átlagon felüli a nyelvérzékem. Könnyen tanulok ide­gen nyelveket, csak úgy, két szerep között. — Tud például portugálul? — Portugálul éppen nem. De tudok egy kicsit spanyolul. S ezzel akár Lisszabonban is boldogulnék. — És még milyen nyelven beszél? — Franciául, németül, angolul, olaszul . . . — Elég. És mindezt perfekt tudja? — Mit ért „perfekt“ alatt? Hiszen egy élet még a saját édes anyanyel­vünk tökéletes tudásához is kevés. Az idegen nyelv legfeljebb az ember agyában rögződik meg, holott a sza­vaknak az ember vérében kell kerin­geni. Közben becsönget a lakásba a pénzeslevélhordó. Felcsillan valami derű, de sajnos korai az öröm, a postás egy ajtóval tévedett, a a szomszéd a címzett. Ezzel a méla akkorddal távozunk , hiába, egy kis szerencse is kell az élethez. Acsády Károly

Next