Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-01-02 / 1. szám

ZILAHI­ LAJOSNÁL A FILMGYÍRBAN Borongós decemberi délben kerestük fel Zilahi­ Lajost a Hunniában. Itt készülnek Móricz Zsigmond »Szép csillag« című film­jének felvételei. A forgatókönyv Móricz Zsigmond egyik legragyogóbb regénye, »A betyár« után készült. Csodálatos ember Zilahy Lajos. Nekem régi barátom, együtt kezdtük a pályánkat­­még a régi Déli Hír­lapnál­, mind a ketten egyszerre szereltünk le a katonaságtól, ő mint vadászzászlós, ön mint hadnagy. Fiatalok voltunk, mindig jókedvűek és soha nem volt egy vasunk sem. Lajos az újságírás legelőkelőbb fajtá­ját választotta, publicista volt, vezércikk­­író, én már akkor a színházzal jegyeztem el magam, főpróbákon sündörögtem, pró­báltam kritikákat írni és este aztán együtt mentünk kávéházba, társaságba. Belőle azóta nagy író lett, Kisfaludy-társasági tag, világszerte ismert híres íróművész. Én­­ megmaradtam a színházi újságírás mellett és nem is irígylek tőle semmit. Csak egyet, de azt nagyon: a fiát. Van egy pompás kis fia, Zilahy Mihály, akit rajon­gásig szeret és aki majd csa­ládját továbbviszi, tovább rü­gyezted az élet hatalmas fá­ján. És még valamit irígy­lek, azt, hogy örökkön örök­ké való őrzője ő a lelkében égő tűznek, amely mindig meg­világít, felmelegít valamilyen szép és tiszta magyar érzést, problémát, feladatot. Megemlítem a »Kitűnőek is­kolája« című brilliáns ötletét, hozzáteszem, hogy például a magyar film e zűrzavaros ko­rában úgy tekint rá a hivata­los és nem hivatalos filmtár­sadalom, mint egyik messiá­sára, akitől — de jó volna! — titokban egy kicsit az egész kérdés végleges megoldását vár­ják. Végleges, igazságos és méltányos megoldását! (Én tiszta szívből kívánom, hogy így legyen, — én is őt tartom erre a feladatra a »right man on the right place«-nek, de tu­dom róla azt­ is, hogy semmi ilyen feladatot nem vállal.) * ... Ahogy a produkciós irodában gondter­­hesen belenéz a szemembe (irtózik minden interjútól, inkább cselekedni szeretne, mint beszélni), persze, hogy nem is kezdhet másról beszélni, mint a munkájáról, amely e pil­lanatban éppen elfoglalja. Azt kérdezem meg tőle, hogy mi késztette arra, hogy a Móricz-regény gyártására ösztökélte a Pegazus-filmet. — Én ezt a szót, hogy rendező, még Rá­kosi Jenő fogalmazásából ismerem. »A szí­nész a szerepet játsza, a rendező — az egész darabot.« Amit itt csinálunk, ez kollektív munka és az én részem benne legfeljebb, hogy: fiatal, új erőket akarok nevelni a magyar filmnek. Már van is két új embe­rem és már dol­goznak is nálam. Az egyik Janko­­vich Ferenc, a fiatal költő. Szé­kesfehérvári fiú, az édesapja egy­szerű kőműves. Egy pusztán élt, korai gyermek­korában innen került a fehér­vári reálgimná­­ ziumba, majd to- Jankovich Ferenc... kollégiumba Pestre, majd Párisba az Ecole Normale Superieure-be. Egyetlen költőnk, aki megtette ezt a nagy utat. Líráját a tiszta népi eredet belső forrása, majd a nyugati élet nyugtalan emlékei táplálják. Három kötete jelent eddig meg és én boldog vagyok, hogy ez az egyik legtehet­ségesebb fiatal költőnk érdeklődik a film iránt és a sors úgy hozta magával, hogy éppen nálam tanuljon. Másik fia­tal új munkatársam Simonyi Lia, aki né­met és francia szakos tanárnő. Ösztön­díjjal elvégezte a német filmakadémiát, a Filmiroda rendezője. Remek kultúrfilme­­ket csinált eddig s most tanulja, tanulmá­nyozza a maga elé tűzött további feladato­kat. Jankovichra visszatérve, még egy ér­dekes dolgot akarok róla elmondani, azt, hogy gyönyörű hangja van: Bass-bariton. Már többször hívták az Operához is, de ő nem akar leszerződni: író akar maradni... — Illetékes helyek legutóbb megtiszteltek azzal, hogy meghallgatták a véleményemet a magyar filmkérdésről, amit most­ már a kormány is teljesen magáévá tett, neve­zetesen azt az elgondolásomat, amelyet még Teleki Pál kultuszminisztersége alatt han­goztattam, hogy új embereket kell nevelni a magyar filmnek, külföldi ösztöndíjakat kell létesíteni, mert idehaza legfeljebb a hibákat tanulhatjuk el egymástól. — Hová menjenek tanulni ezek a fiata­lok? --— Hát Németországba és Olaszországba, máshová nem is igen lehet. És talán Fran­ciaországba. És érdemes lenne a svédeket is megnézni. Mindenütt sokat lehet ta­nulni. Ami pedig a dolgok technikai részének el­­tanulását illeti, általában,­­ nem is lehet elképzelni jobb iskolát, tanulni vágyó fiatal­jainknak, mint Németországot és Olaszor­szágot. Hangsúlyozom, hogy a fiatalok ne­velése sem egészen az én ötletem, elvégre ez Columbus tojása, ami eszébe jutott má­soknak is. Inkább beszélnék arról a másik fontos kérdésről, amit úgy fogalmaznék meg, hogy: a magyar szellemi élet bevo­nása — elsősorban írók és kritikusok be­vonása — a forgatókönyvek előzetes elbírá­lásánál, ebben a hivatalos tényezők is egyetértenek velem. — Ezt a »bevonást« hogy képzeli? — Az írók és kritikusok lektori díjat fog­nak kapni, s hogy leendő véleményük ki­alakulásában semmi se zavarja őket, ők nem fogják tudni, hogy a könyvet ki írta és ki gyártja, a gyártók pedig nem fogják tudni, hogy ki a lektor... — Ez a film, amely most készült Mit je­lent címében a »Szép csillag?« — Egy ősi magyar ének két szava, — mint ahogy csak a nép tud kitalálni ilyen két szót. (Mert »fényes csillag« például — kevesebb, mint »szép csillag«__) Az ere­deti dal két utolsó sora így hangzik: »Szép jel és szép csillag Szép napunk támad__« — Mi van a szép cím mögötti — A gondolat. — És mi a gondolat? — A magyar nép megmentése és szociá­lis jóléte. Ebben a gondolatban, ebben a »szép jelben« a magyar arisztokrácia is el­végzi a maga feladatát... (A filmben ugyanis egy magyar paraszt­legény betyárnak öltözik és betör a grófi kastélyba, hogy így »rablással« szerezze meg azt a harmincezer pengőt, amely a falusi tejszövetkezet megalapításához kell. Fel akarja emelni, boldogítani akarja népét, de ráeszmél arra, hogy ilyen úton szerzett pénz­zel nem lehet nagy eszméket szolgálni.) Zilahy minden szót megfon­tolva, görcsös szűkszavúsággal mond ennyit is a finn témájá­ról, csak még egyet tesz h­ozzá, hogy a díszleteket Sorgné t Bárczy Erzsébet és a ruhákat a felesége tervezi. Hogy mind a két dáma páratlan ambíció­val vesz részt éjt nappá téve a film rájuk háruló munkájá­ban. A műteremben megismerke­dünk Zilahy két új fiatal munkatársával. — Hogy került a filmhez? — kérde­zzük Jankon­ich Ferenc­­től — Zilahy megkérdezte tő­lem, — feleli — hogy nem vol ngye kedvem filmmel foglal­kozni. Örömmel kaptam az alkalmon, hogy tanulhatok Zilahytól, mert annak idején már Párisban felkeltette legmélyebb érdek­lődésemet a film óriási lehetősége. Sok csinja-bínja van ennek a mesterségnek. Boszorkányos mesterség. És sok handicap-je is van---­Simonyi Liával is beszéltünk néhány szót, elmondja, hogy a berlini filmakadémiát végezte ösztöndíjjal, majd csinált néhány kultúrfilmet, s most kölcsönben van, mint a Filmiroda rendezője, Zilahynál. Ennyi az egész. ... Ennyi az egész, vagyis annyi az egész, hogy Zilahy Lajos anélkül, hogy valamilyen hivatalos funkciót vállalna a magyar film­kérdés megoldásában, ő maga munkálkodik erejéhez képest annak megoldá­sán, nevel új embereket, fiatal tehetségeket. A maga részéről ez­zel járul hozzá a nagy feladat el­éréséhez. De kár, hogy nincs még sok Zi­lahy Lajosunk . — és Simonyi Lia, Zi­lahy Lajos fel­fedezettjei (Escher felv.) válik az Eötvös­ Zilahy Lajos nyilatkozik a Kilm-Szinnáz­ Irodalomnak

Next