Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1942-08-14 / 33. szám

HUNYADY SÁNDOR: ÖNGYILKOSSÁGOM ÉVFORDULÓJÁRA Ezelőtt harminchárom évvel, éppen ilyenkor, augusztus közepén, meg akartam halni. Természetesen boldogtalan szerelem miatt. El is követtem mindent, amit lehet, mellbelőve magam egy nagykaliberű revolverrel. Akik csak másokat akarnak megriasztani az ilyen cselekedettel, rendesen gőzfürdői kabinban, szállodában, vagy otthon csinálják a dolgukat, ahol villámgyorsan ott terem az első segítség. Én komolyan vettem az ügyet, tehát hajnalban kimentem a kültelekre, a Lipótváros üres telkei közé, ahol a madár sem jár. Nekitámaszkodtam egy palánknak, elhúztam a ravaszt. Rettentő erős ütést éreztem a mellemen, orrom megtelt a puskaporfüst szagával. De a lövés dörrenését nem hallottam. Úgy látszik, a hang szenzációját elnyomja a fájdalom szenzációja. Jó sokáig hevertem a földön, vérezve, félig eszméletlenül. Elszédültem. Majd arra tértem magamhoz, hogy úgy húznak a két lábamnál fogva, mint a zsákot, fejem a kövezeten zötykölődött. Két szegény, kültelki utcai lány akadt rám a palánk tövében. Azt hitték, halott vagyok, azért kezeltek ilyen egyszerűen. Amikor följajdultam, megijedtek, megsajnáltak, fölemeltek a földről és a kezükben cipeltek ki a Váci útra, az esett a legközelebb. De ott sem volt pad. Egy trafik elé fektettek a járdára. Két rendőr jött. Fölém hajoltak, megnéztek. Az egyik elballagott a Nyugati Pályaudvarra, telefonálni a mentőkért, a másik mellettem maradt. Ma is emlékszem rá, milyen mély, grízes, basszushangja volt. Szánakozva mondta a lányoknak: »Szegény fiúnak tönkrement a ruhája«— Világosszürke, freskóruha volt rajtam, csup vér lett. De azt hiszem, a rendőr nemcsak a textilt sajnálta, hanem engem is,csak férfiassága tiltotta, hogy ezt az érzését kifejezze. Az egyik lány azt mondta: »Szép fiúit A másik fokozta: vklt, gyönyörűszép fiú, Isten bizony.« — Ez nem akar hencegés lenni, akkor harminchárom évvel fiatalabb és huszonöt kilóval karcsúbb voltam, régen eltűnt az az alakom. De hozzátartozik az emlékhez. Sohasem fogom elfelejteni, hogy véresen, felájultan is kedvem támadt flörtölni, a szerencsétlen teremtésekkel. Másrészt viszont melankolikusan gondoltam: »Mégsem szerettek. Megérkezett a mentőkocsi. A fehérsapkás, fiatal orvosnövendék bekötözött. Annyit emelgettek, babráltak, hogy elkezdtem pokolian szenvedni. Szenvedtem és mégsem volt kellemetlen, a gumikerekű mentőkocsiban való utazás. Közben mondani akartam valamit, de a fiatal orvos, amikor meglátta rajtam az igyekezetét, mutatóujját az ajka elé téve, nyugalomra intett. Megérkeztünk a hajnali álmát alvó Rókus-kórház elé. Hordágyamat óvatosan a földre tették. A kocsis becsengetett a kapun. Papucsos lépések csoszogása hallatszott és mialatt a kulcs csikorgott a zárban, álmos hang kérdezte meg belülről. — Mit hoztak?! — Önlövött! — felelte a kocsis hivatalosan. Nem tudom, miért, de valami humort éreztem a dologban és elmosolyodtam. Még a mosoly is túlságos erőfeszítés volt szántamra, a szájam újra teli lett vérrel. Fölvittek a műtőbe. Két ápolónővér levette rólam a vérrel átitatott inget. Verítékes arcomat megtörülték nedves vattával. Jött fehér köpönyegében az inspekciós alorvos. Megfogta a pulzusomat, komolyan nézte az arcom. Az öregebb nővér közvetlenül mellette állt. — Mi lesz vele? — kérdezte suttogva. — Nem tudom! — felelte halkan a doktor és felvonta a szemöldökét. Bekötöttek. Bevittek a kórterembe. A mellemen jégtömlő volt. Hallgattam, hogy lélegzenek körülöttem a betegek a hajnali csöndben. A szürkületben halványodni kezdtek az éjjeli mécsek. Messzi harang szólalt meg. Egy fiatal nővér nesztelenül az ágyamhoz ült. Rózsafüzér volt a kezében. Imádkozott. Ekkor elveszítettem az eszméletemet... ' ' Ennyi esztendő múlva visszaemlékezve erre a hajnalra, be kell ismernem, hogy az emlék csöppet sem kellemetlen. Nothnagel professzor azt írta a halálról szóló kis remekművében, hogy az elmúlás pillanata nem fájdalmas. Személyes tapasztalatom szerint hozzáfűzhetem, hogy a halál előszobájában lenni sem rossz. Legalább is én valami olyat éreztem, mintha ringatnának. Úgy szerettem volna meghalni, mint ahogy az ember el szeretne aludni. „Az a szép ebben a pályában, hogy mindig előírni lehet kezdeni!“ — mondja Eszenyi Olga, aki most újra kezdi.. Ki emlékszik még a kis őzbarna Eszenyi Olgára, Hosszú Zoltán fiatal feleségére, a Belvárosi Színház kis mókus-primadonnájára 71 Eszenyi idestova már két éve eltűnt a közönség szemei elől, — közben kisbabája is született — érthető tehát, ha most, amikor újból jelentkezik a közönség előtt, felhívjuk rá a figyelmet, hogy emlékeztessünk «re a bársonyhangú, szelídszívű, édesjátékú, kellemes kis színésznőre... Eszenyi a »Negyedsziglen« című új magyar filmben lép legközelebb a publikum elé s dobogó szívvel hajlik meg, mint egy — a rivalda előtt: »Kedves közönség, bocsássatok meg, itt vagyok, ha szerettetek, szeressetek újra, ha meg még nem döntöttek felettem, — szeressetek — egy kicsit...« Eszenyi ezeket mondotta nekünk a magyar művészi életbe újra való bekapcsolódássa alkalmával: — Két éve nem játszottam sem színházban, sem filmen, de éppen ez a szép ebben a pályában, hogy mindig, — újra lehet kezdeni. Most a »Negyedsziglen« című új magyar filmnek játszom egyik női főszerepét és gondolom, hogy a film témája, most hogy Oroszországgal hadban állunk, különösen fogja érdekelni a magyar közönséget. Egy Oroszországban született magyar lányt játszom a darabban, az apám ugyanis a magyar kommün alatt itt Magyarországon direktóriumi elnök volt, de én Oroszországban születtem s most, hogy a magyarok harcolnak odakünn, mikor az egyik helységet elfoglalják, apámmal együtt hazajövünk Magyarországra. Hogyan találom meg Magyarországban hazámat, magyar szívemet és hogyan hallom meg magyar vérem szavát, — ez az én szerepem. Egy másik nagy női szerepet rajtam kívül Sulyok Mária játszik a darabban, ő a bátyám felesége a szereposztásban, a bátyám pedig Nagy István. A darab izgalmas és érdekes, majdnem olyan izgalmas és érdekes számomra, mint a fiam, aki miattkét évre el kellett tűnnöm a színpadról. Egyébként őt is Zoltánnak hívják az uram után és szeretném ha ő is színész lenne, — esetleg újságíró vagy színpadi rendező — de mindenekelőtt legyen nagyon tehetséges ... Ezt kívánom Istentől. . .