Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1942-07-10 / 28. szám

A régi Bécs híres Bonacherjében láttam egy felejthetetlen zsonglőrt. Kiállott a színpad közepére és a színfalak mögül jobbról-balról egyszer csak labdaeső zuhogott rá. Valamennyit elkapta és olyan káprázatos gyorsasággal dobálta a levegőbe, hogy a tömény telíti sok labda pompás ornamentikájú függöny­nek látszott. A Béla király­ úti villájának terraszán áll Harsányi Zsolt, repül feléje az első kérdés. — Házassági — Sikertelen kísérletek után feltaláltam a házasság legki­tűnőbb faját, ami azt jelenti, hogy van egy nő élettársam, aki mindenkor mindent ad és nem akar érte a világon semmit. Vagyis az önző férfi szempontjából ez az ideális állapot. — Ki ez a világ legnagyszerűbb hölgye? — Anyám. — És szerelem! — Személyes vonatkozásban nem illik nyilatkozni a szere­lemről, de általános szempontból na­gyon szívesen beszélek róla. Ha törté­netesen megjelennék a tündérkirálynő és azt mondaná, hogy »kívánj érzelmi tekintetben azt, amit akarsz, egy kí­vánságodat teljesítem — száz közül kilencvenkilenc embernek előre kész a válasza, mert férfinak és nőnek is lelke mélyén van valaki, akit titokban ma­gáénak szeretne nevezni. — És önnél! — A tündérkirálynő kérdésére tehát a legtöbb ember névvel felelne, mert majdnem mindenki a könnyebb végén óhajtja megfogni a­­ szerelmet is. Akinek azonban van megállapodott fo­galma arról, hogy mi is igazában a szerelem, az ezt válaszolná: »Add Tün­dérkirálynő, hogy ne engem tudjanak szeretni, hanem én tudjak szerelmes lenni... Valakinek kegyeit elérni három hétig, vagy három évig tartó küzdelem­mel, aránylag nem oly nehéz. Sokkal nehezebb igazán szeretni. De ezt ke­vesen tudják. A legtöbben összetévesz­tik a vágyat a szerelemmel, pedig a vágy, még nem szerelem, viszont az sem biztos, hogy a szerelem okvetle­nül vágy is. Egy nyolcvanéves férfi egészen biztosan tud szerelmes lenni, de ebből a vágy lángoló formája már nem következik. Egy húsz éves fiú is tud vágyakozni,­­ akár annyira is, hogy belepusztulhat — de ez még igen távol tehet a szerelemtől.­­ — Kérek pontosabb határvonalat a vágy és szerelem között... — A szerelemnek megvan az a ter­mészetes és mindent magábafoglaló kifejezése; Restestől-lel­kestől*. A test nélküli rajongás elképzelhető ugyan, de az az egészséges folytatást követelő természetes emberi élettel ellen­kezik. Minden olyan tilalom ellenkezik élettel, egészséggel, sza­badsággal, mely erkölcsileg felesleges. Másik oldalon viszont a férfi és a nő között olyan összefüggés, mely csak a nyers bir­toklás vágyára vonatkozik, hitvány és méltatlan. Az a jelző, hogy »emberi« — két végletet olvaszt eggyé önmagában: az állatit és istenit. A szerelem, ahogy én értem, csak akkor emberi, ha jóban-rosszban is megfelel ennek az összetételnek. Test nélkül nem szerethetünk, mert nem vagyunk istenek. Lélek nélkül nem szerethetünk, mert nem vagyunk állatok. Harsányi közismert kutyabarát. »Cimbora«, a pirosnyelvű, fekete puli ingerkedik gazdájával, játszani szeretne. Harsá­nyinak volt egy híres pulija, amelyik­­ hazudni is tudott. Az író vidáman dobja el a lapdát, a szőrgomolyag röpül. — Mi a különbség ember és állat között! — Az én egész világszemléletem nagyon kevés különbséget lát a lét egyes fokai között. Igazi nagy különbséget a minden­­ségben én csak Istenhez viszonyítva látok. Ez a különbség vég­telen. A való fizikai élet bármilyen teremtményei között a kü­lönbség sokkal kevesebb, mint azt az emberi hiúság hinni szeretné. Ember, állat és növény között csak egészen kicsiny SE IRODALOMRÓL lépcsőfoknyi különbséget látok és szinte azt merném mondatni, hogy ez a különbség alapjában véve éppen olyan végtelenül kicsi, mint amilyen végtelenül nagy valamennyinek az Isten­től való távolsága. Ez a végtelenségből ránk sugárzó »Eszme« a teremtés egyes lényeinek többet, vagy kevesebbet adott magá­ból. Az embernek legtöbbet adott, ez bizonyos. De a végtelenség ugyanilyen szikráiból adott állatnak és növénynek is. Hang­­különbség lehet emberi lángelme, pillangó és tengeri moszat között, de én valamennyiben csak testvért tudok látni. Sokkal jobban össze is függnek szerintem, mint általában hinni szokás. — Mi ragadta meg figyelmét legjobban a természet vilá­gában! — New York egyik legnagyobb múzeumában nagyon érde­kes dolgot láttam. Egy teremben mutogatják az eddig ismert legnagyobb sequoia fa törzsét, illetőleg annak egy szeletét. Ezt tükörsimára fényesítették úgy, hogy a fa többezer évgyűrűje jól megolvasható. Tudósok oda is írták az egyes évgyűrűkhöz a világtörténelem vonatkozó döntő eseményeit. Jelezték a gyűrűkön Krisztus születését, a népván­dorlás korát és az emberiség fontos dá­tumait. Érdekes, hogy a nagy drámai korszakokat jelző gyűrűk mindenütt ter­mészetbeni drámákat is mutatnak. Ter­­méketlen évek, sőt évszázadok nyoma,­rúságot jelentenek, a nyomorúság em­beri mozgalmakat teremt. Ami te­­hát dráma az ember számára, az dráma a tölgyfának és a tengeri szalagnak is. — Ebből mi folyik! — Mindez így leszállítja ugyan szá­momra a hajdani világ történelmi nevű szerelőinek vezető fontosságát, de cserébe óriási tapasztalatokat is ad: ember, állat, növény mind csupa pará­nyi porszeme az élő­világnak, egymás­tól alig különböznek, temérdek kapcso­latukkal, színekkel, összetételeikkel ad­ják az egész élő földet, amely ismét csak porszeme a mindenségnek. Ilyen magasból különbséget keresni az ember hálája és a kutya hálája között, csak olyan nevetséges kis törekvés, mely csupán az emberi hiúságra jellemző. Én nem­csak az állatot szeretem, a nyírfát is szeretem, a kristályt is szeretem. Min­det közeli rokonomnak érzem és mind­ben, mint saját magamban is szüntele­nül csak Istent óhajtom megkeresni. — Az élet célja! — Az élet célját magamra nézve meg is oldottam: az élet célja Istent keresni, végre megtalálni, vele egye­sülni. Még rövidebben: az élet célja Istenné válni. Ha ezt közönséges szóval halálnak hívjuk, akkor a halál az emberi eszmélet legszebb szava. Ezek után természetesen önként adódik a kérdés: — Szereti-e a filozófiát! — A középiskolában és az egyetemen természetesen filozófiá­val is foglalkoztam, az emberi gondolkodásnak ez a területe nem­csak tanrend szerint érdekelt. De ha felnőtt korom óta gondolko­dom, ezt kétkedés volna filozófiának nevezni. Az egész csak annyi, hogy a szememet igyekszem látásra használni és a fülemet hallásra. És ha nem szeretek más szemével látni, a más fülével hallani, éppúgy nem szeretek más eszével gondolkodni, még ha erre a más esze sokkal alkalmasabb is. * Az író édesanyja a kert elő részében két kalickával küzködik. Mintha ez a kedves kép Harsányi előbb elmondott szavainak ősi rúgóit tárná fel. Eggyek édesanyjával a fák, virágok, em­berek, állatok szeretetében, az egész mindenséget átfogó testte­­len ölelésben. — Segítsen már — mondja kedvesen. Ugrom, hogy leemeljem az egyik kalickát a másikról. A két kalicka lakója p­apagály és­­ mókus. A Nagyasszony kiveszi a mókust, becézve simogatja... — Megy szomszédolni, kis gonosz! ... és beteszi a papagályhoz. A két állat vidáman kezd ját­szani, a Nagyasszony mosolyogva nézi a két pici szív aranyló vidámságát. Bella Andor * /

Next