Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1942-07-10 / 28. szám
A régi Bécs híres Bonacherjében láttam egy felejthetetlen zsonglőrt. Kiállott a színpad közepére és a színfalak mögül jobbról-balról egyszer csak labdaeső zuhogott rá. Valamennyit elkapta és olyan káprázatos gyorsasággal dobálta a levegőbe, hogy a tömény telíti sok labda pompás ornamentikájú függönynek látszott. A Béla király úti villájának terraszán áll Harsányi Zsolt, repül feléje az első kérdés. — Házassági — Sikertelen kísérletek után feltaláltam a házasság legkitűnőbb faját, ami azt jelenti, hogy van egy nő élettársam, aki mindenkor mindent ad és nem akar érte a világon semmit. Vagyis az önző férfi szempontjából ez az ideális állapot. — Ki ez a világ legnagyszerűbb hölgye? — Anyám. — És szerelem! — Személyes vonatkozásban nem illik nyilatkozni a szerelemről, de általános szempontból nagyon szívesen beszélek róla. Ha történetesen megjelennék a tündérkirálynő és azt mondaná, hogy »kívánj érzelmi tekintetben azt, amit akarsz, egy kívánságodat teljesítem — száz közül kilencvenkilenc embernek előre kész a válasza, mert férfinak és nőnek is lelke mélyén van valaki, akit titokban magáénak szeretne nevezni. — És önnél! — A tündérkirálynő kérdésére tehát a legtöbb ember névvel felelne, mert majdnem mindenki a könnyebb végén óhajtja megfogni a szerelmet is. Akinek azonban van megállapodott fogalma arról, hogy mi is igazában a szerelem, az ezt válaszolná: »Add Tündérkirálynő, hogy ne engem tudjanak szeretni, hanem én tudjak szerelmes lenni... Valakinek kegyeit elérni három hétig, vagy három évig tartó küzdelemmel, aránylag nem oly nehéz. Sokkal nehezebb igazán szeretni. De ezt kevesen tudják. A legtöbben összetévesztik a vágyat a szerelemmel, pedig a vágy, még nem szerelem, viszont az sem biztos, hogy a szerelem okvetlenül vágy is. Egy nyolcvanéves férfi egészen biztosan tud szerelmes lenni, de ebből a vágy lángoló formája már nem következik. Egy húsz éves fiú is tud vágyakozni, akár annyira is, hogy belepusztulhat — de ez még igen távol tehet a szerelemtől. — Kérek pontosabb határvonalat a vágy és szerelem között... — A szerelemnek megvan az a természetes és mindent magábafoglaló kifejezése; Restestől-lelkestől*. A test nélküli rajongás elképzelhető ugyan, de az az egészséges folytatást követelő természetes emberi élettel ellenkezik. Minden olyan tilalom ellenkezik élettel, egészséggel, szabadsággal, mely erkölcsileg felesleges. Másik oldalon viszont a férfi és a nő között olyan összefüggés, mely csak a nyers birtoklás vágyára vonatkozik, hitvány és méltatlan. Az a jelző, hogy »emberi« — két végletet olvaszt eggyé önmagában: az állatit és istenit. A szerelem, ahogy én értem, csak akkor emberi, ha jóban-rosszban is megfelel ennek az összetételnek. Test nélkül nem szerethetünk, mert nem vagyunk istenek. Lélek nélkül nem szerethetünk, mert nem vagyunk állatok. Harsányi közismert kutyabarát. »Cimbora«, a pirosnyelvű, fekete puli ingerkedik gazdájával, játszani szeretne. Harsányinak volt egy híres pulija, amelyik hazudni is tudott. Az író vidáman dobja el a lapdát, a szőrgomolyag röpül. — Mi a különbség ember és állat között! — Az én egész világszemléletem nagyon kevés különbséget lát a lét egyes fokai között. Igazi nagy különbséget a mindenségben én csak Istenhez viszonyítva látok. Ez a különbség végtelen. A való fizikai élet bármilyen teremtményei között a különbség sokkal kevesebb, mint azt az emberi hiúság hinni szeretné. Ember, állat és növény között csak egészen kicsiny SE IRODALOMRÓL lépcsőfoknyi különbséget látok és szinte azt merném mondatni, hogy ez a különbség alapjában véve éppen olyan végtelenül kicsi, mint amilyen végtelenül nagy valamennyinek az Istentől való távolsága. Ez a végtelenségből ránk sugárzó »Eszme« a teremtés egyes lényeinek többet, vagy kevesebbet adott magából. Az embernek legtöbbet adott, ez bizonyos. De a végtelenség ugyanilyen szikráiból adott állatnak és növénynek is. Hangkülönbség lehet emberi lángelme, pillangó és tengeri moszat között, de én valamennyiben csak testvért tudok látni. Sokkal jobban össze is függnek szerintem, mint általában hinni szokás. — Mi ragadta meg figyelmét legjobban a természet világában! — New York egyik legnagyobb múzeumában nagyon érdekes dolgot láttam. Egy teremben mutogatják az eddig ismert legnagyobb sequoia fa törzsét, illetőleg annak egy szeletét. Ezt tükörsimára fényesítették úgy, hogy a fa többezer évgyűrűje jól megolvasható. Tudósok oda is írták az egyes évgyűrűkhöz a világtörténelem vonatkozó döntő eseményeit. Jelezték a gyűrűkön Krisztus születését, a népvándorlás korát és az emberiség fontos dátumait. Érdekes, hogy a nagy drámai korszakokat jelző gyűrűk mindenütt természetbeni drámákat is mutatnak. Terméketlen évek, sőt évszázadok nyoma,rúságot jelentenek, a nyomorúság emberi mozgalmakat teremt. Ami tehát dráma az ember számára, az dráma a tölgyfának és a tengeri szalagnak is. — Ebből mi folyik! — Mindez így leszállítja ugyan számomra a hajdani világ történelmi nevű szerelőinek vezető fontosságát, de cserébe óriási tapasztalatokat is ad: ember, állat, növény mind csupa parányi porszeme az élővilágnak, egymástól alig különböznek, temérdek kapcsolatukkal, színekkel, összetételeikkel adják az egész élő földet, amely ismét csak porszeme a mindenségnek. Ilyen magasból különbséget keresni az ember hálája és a kutya hálája között, csak olyan nevetséges kis törekvés, mely csupán az emberi hiúságra jellemző. Én nemcsak az állatot szeretem, a nyírfát is szeretem, a kristályt is szeretem. Mindet közeli rokonomnak érzem és mindben, mint saját magamban is szüntelenül csak Istent óhajtom megkeresni. — Az élet célja! — Az élet célját magamra nézve meg is oldottam: az élet célja Istent keresni, végre megtalálni, vele egyesülni. Még rövidebben: az élet célja Istenné válni. Ha ezt közönséges szóval halálnak hívjuk, akkor a halál az emberi eszmélet legszebb szava. Ezek után természetesen önként adódik a kérdés: — Szereti-e a filozófiát! — A középiskolában és az egyetemen természetesen filozófiával is foglalkoztam, az emberi gondolkodásnak ez a területe nemcsak tanrend szerint érdekelt. De ha felnőtt korom óta gondolkodom, ezt kétkedés volna filozófiának nevezni. Az egész csak annyi, hogy a szememet igyekszem látásra használni és a fülemet hallásra. És ha nem szeretek más szemével látni, a más fülével hallani, éppúgy nem szeretek más eszével gondolkodni, még ha erre a más esze sokkal alkalmasabb is. * Az író édesanyja a kert elő részében két kalickával küzködik. Mintha ez a kedves kép Harsányi előbb elmondott szavainak ősi rúgóit tárná fel. Eggyek édesanyjával a fák, virágok, emberek, állatok szeretetében, az egész mindenséget átfogó testtelen ölelésben. — Segítsen már — mondja kedvesen. Ugrom, hogy leemeljem az egyik kalickát a másikról. A két kalicka lakója papagály és mókus. A Nagyasszony kiveszi a mókust, becézve simogatja... — Megy szomszédolni, kis gonosz! ... és beteszi a papagályhoz. A két állat vidáman kezd játszani, a Nagyasszony mosolyogva nézi a két pici szív aranyló vidámságát. Bella Andor * /