Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1942-10-30 / 44. szám
hamu alól élesen, határozottan csillog elő a parázs. Témánál vagyunk. — Az a formalizmus, ami a magyar irodalomban él, furcsa fajtája annak a félműveltségnek, amelyről szóltam. Nézze végig az irodalmat, avult formalizmus vonul végig. Alig van valaki, aki arra a következtetésre jut, hogy új dolgok vívódnak körülöttünk s az új jelenségeket legalább sajátmagának megmagyarázná. Nem panaszkodom. Az irodalmi és művészi kritikát, általában szólva, nem tartom lényeges tényezőnek mindabban, ami kialakult a magyar irodalomban és művészetben, s még kevésbé lényeges tényező abban, ami ki fog alakulni. Ez tapasztalat útján leszűrt véleményem. A kritika a maga nemében kitűnően teljesíti hivatását. Ha valaki az elfogadott formákban dolgozik s a régi szabályokat űzi formában és tartalomban, alkotásaival kapcsolatban a kritika remekül működik. Mert formalista, mint az író. Ha hagyományos formára akad, író és kritikus megtalálja egymást. A kialakult szemléletmódot mindketten eltanulták és sajátjukká tették. Valaki azt panaszolta nekem a főpróba után, hogy egy baja van a darabnak. Nincs heppiendje! Eszébe se jut, hogy aki vétkezik, annak bűnhődnie kell? Fanyarán elmosolyodik. — Volt nyolc év, hogy a legszükségesebbekre se tellett. Nem is régen. De vállaltam, mert vállalni kell. Előre kell menni. És ezt fogom csinálni mindig. A magam dolgát. * Papp Antal A vitába nem elegyedem bele. A fentebbiekben Tamási Áron maga mondja: »Nem tehetek róla, ha nem értik a darabomat, s hiába magyaráznám meg jobban, mint ahogyan megírtam.« Szerény személyemben, a kritikus ezúttal tehát kénytelen azzal megelégedni, hogy a színészekről mondja el a véleményét. Elsősorban Jávorról, aki Czintos Bálint figuráját bronzból szobrászolta ki. Jávor megérett. Kinőtt a hetyke úrfiszerepekből, engedett valamit a félrecsapott kalapú, bajuszpedrő sex-appeala, sarkantyú, amorozsszerepekből — érett férfi lett. Bevallom, hogy néhány percig meg sem ismertem. Olyan valahogy a színe, mint az aranyló aszúnak és hangjában és magatartásában is van valami az ötputtonyos tokaji aszú illatából. Az őrülési jelenetet önfeláldozóan túlzottnak találtam. (Féltem, hogykitörd rajta valami odafent a színpadon, annyira átélte a jelenetet.) »A« nő szerepét, aki őt is, fiát is megkótyagosítja a gyakran emlegetett kis Mészáros Ági játszotta. Csupasznyakú, kis fekete csirke, de bájos és megható. Nagyszerű volt Hosszú Zoltán, az öreg Samu bácsi szerepében, egy székely parasztéban. Annyi íz volt a szavában, hogy az ember szinte a kék és ezüst hargittai hegyoldal színeit látta, amint a vaderikától piroslóan tündöklik. Egyszerűbben: olyan volt, mint a jófajta zsíros, túrós puliszka... (De jó volna már egyszer ilyet enni!) Nagyon tetszett Balázs Samu is egy tudálékos, nagy képű csendőrőrmester szerepében, olyan — »lópofájú úr volt, mint egy csőtáros »pompes funebres« — paripa... (Folyton mosolyogtunk rajta.) Matány Anitás is kedves volt egy falusi levélpostás szerepében. Major Tamás fantasztikus »bölcselője kísérteties volt — szerző és színész egyaránt annak szánhatta. Nagyon ügyes volt egy gyermekszerepben Kardosi Ferike. A díszleteket Horváth János tervezte, a darab rendezője Németh Antal volt. A bölcselő két figurája: Jávor Pál és Major Tamás Apa és fia (Jávor, Apáthy) Jávor és B Balázs Samu Jávor Pál és Bodnár Jenő Cintos Bálint ésSamu bácsi (Jávor Pál, Hosszú Zoltán) (Escher felv)