Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1942-11-06 / 45. szám
„A u*agyae tekékig. Uuioufoec* orUoumm a szU*isszetc?" — mondja Hans Meissner a Don Carlos rendezése közben Hans Meissner, a Girolamo Savonarolára emlékeztető frankfurti főintendáns már több mint egyhete irányítja a Don Carlos próbáit a Nemzeti Színház színpadán. Mit irányítja, mindennap egyszerűen végigjátssza az egész schilleri drámát, az első képtől az utolsóig. Egy személyben ő a király, Posa márki, Eboli hercegnő, az infáns és valamennyi udvaronc. Izeg-mozog, mindenütt ott van a nagy színpadon, a díszletek tetején, vagy a trónterem lépcsőjén, csak éppen a rendezői asztalkánál nem látható sohasem. Az egyik pillanatban úgy csüng Kiss Ferencen, mint egy filigrán szobrász egy szoborkolosszuson, a következő percben viszont Unghvárynak egy mozdulatát korrigálja aprólékos gonddal. És mindez két nyelven történik: magyarul és németül, mert hiszen a lázas, teremtő munkahevében az indulat Meissnerből is az anyanyelvén tör elő. — Das war wunderbar! — szól ujjongva »Herr Kissz« felé, de Pósa márkin már talál valami javítani valót: »Kommen Si© näher, so, bitte, Herr Ungváry ...« Egyre gyűrötteb lesz rajta a sötétkék munkar rusha, a haja már-már a homlokába lóg s a szemében valóban egy hittérítő vakbuzgósága lobog. Holtfáradt, mikor a próba végetér, mindazonáltal szíves-örömest invitál valamelyik igazgatósági szobába egy kis intervjúra. — A Don Carlos — mondja minden szót hangsúlyozva — Schiller oeuvre-jében az a hatalmas mérföldkő, amely lezárja az ifjúság Sturm und Drang-korszakát s mintegy kaput nyit a klasszicitás felé. Egyébként, mint minden Schiller-drámában, ebben is a szabadság küzdelme a drámai mag, a hit és a lelkiismeret ösztönös szabadsága, amely a hatalommal ellentétbe kerül, örök harc ez, mióta a világ fennáll s Don Carlosban különösen szépenvillan meg a szellem és az anyag küzdelmének koronás tragédiája. Az egyének harca néha nemzetekre tevődik át, mint ahogy például a Don Carlosban is spanyol-holland ellentétről van szó. — Mondjon valamit a magyar színészetről, — kérjük őt — hiszen már harmadszor dolgozik nálunk, mint vendégrendező, a Nemzeti Színház színpadán. Arca nyájas lesz, minden szavából érezni, hogy szeret bennünket, magyarokat. — Nagyon sajnálom, de csak jót mondhatok. Tudom, érdekesebb volna, ha nem a megszokott dicséretet hallaná, de hát ami igaz, az igaz: nemcsak Délkelet-Európában, hanem nyugodtan mondhatom, egész Európában nem ismerek különb színházkultúrát, mint ami itt van. A némettel teljesen egyenrangú. Ami különbség észlelhető, az csupán technikai természetű. A Balkánról természetesen nem is beszélek, de a mediterrán országokban, Itáliában, Franciaországban és a spanyol földön is másirányú a színházi kultúra, mint Magyarországon. Ennek oka főként a staggionerendszerben keresendő. A magyar tehetség különösen alkalmas a színészetre. Bámulatos, hogy színművészeiknek milyen nagy érzékük van a kifejezéshez, rögtön megfogják a lényeget és gesztusban, mimikában, hangban tökéletesen kifejezik azt, amit a költő tulajdonképpen mondani akart. S még valami, ami feltűnő: a magyar művészeknek nemcsak a színérzéke hallatlanul fejlett, de maguk a magyar színek is harsányabbak, kifejezőbbek, mint bárhol Európában. De ez már, úgy vélem, nemzeti sajátosság, a magyar fák és virágok tulajdonsága. Az volna különös, ha ez az emberekből s így a művészekből is hiányozna. — Mit tudnak például Frankfurtban a magyar szín művészeiről ! Széles gesztussal válaszol. — Ó, sok mindent. De ebben nincs semmi különös, hiszen csak Frankfurtban hét magyar szerzőt mutattak be az elmúlt évadban. Elég sok, ugy-e? Hamarjában nem is tudom elsorolni őket: Herczeg, Márai, Bókay, Asztalos__No és mindenekelőtt természetesen Berlinben Németh Antal kitűnő rendezésében Vörösmarty drámai költeménye, a Csongor és Tünde. Igen sok művészük népszerű és közismert, így például mindenki ismeri Bajor Gizi, Kiss Ferenc, Tímár József és természetesen a moziból Jávor Pál és Szeleczky Zita nevét. — Érdekes volna néhány szó, amit a vendégrendező mondana a Don Carlos is gyár színészeiről. Mosolyogva kapja fel a kérdést. — Róluk is csak a legjobbakat mondhatom. Kiss Ferenc monumentális. Könnyű őt rendezni, mint általában a legnagyobb művészeket. Szörényit már régóta ismerem és becsülöm, de a másik női főszereplő, a párducnyúlánk Lukács Margit is rendkívül tehetségesnek mutatkozik. A címszereplő Szabó Sándor meglepően gyorsan tanul, a Posa márkit alakító remek Unghváry László pedig már régi kedvencem, hiszen harmadszor rendezem őt. Azt hiszem, nagyszerű előadás alakul ki november közepére, mindenben méltó lesz nemcsak Schillerhez, de az egyre erősödő magyar és német művészi kapcsolatokhoz is. Az idő három óra felé jár, abba kell hagynunk a beszélgetést, mivel még a Gellért-szállóban, Meissner lakásán is kihűl a leves. Hiába a klasszikus Schiller, hiába minden művészet, délután három óra tájban az emberi szervezetben mégis a gyomor a legfőbb intendáns. Acsád. Károly Meissner, mint hithirdető, a schilleri bibliával Meissner Inghváryt instruálja Kiss Ferenc, mint király — a királyné Szörényi Évával Meissner beleéli magát a szerepbe Eboli hercegnével (Lukács ,Margit) Drámai jelenet a pamlagon (Meissner, Lukács Margit) Félperc szünet.. (Inghváry, Szörényi Éva, Meissner, Lukács Margit) (Escher felv.)