Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1942-11-06 / 45. szám

„A u*agyae tekékig. Uuioufoec* orUoumm a s­zU*isszetc?" — mondja Hans Meissner a Don Carlos rendezése közben Hans Meissner, a Girolamo Savonarolára emlékeztető frankfurti főintendáns már több mint egy­­hete irányítja a Don Carlos próbáit a Nemzeti Színház színpadán. Mit irányítja, mindennap egyszerűen végig­játssza az egész schilleri drámát, az első képtől az utolsóig. Egy személy­ben ő a ki­rály, Posa márki, Eboli hercegnő, az infáns és valamennyi udvaronc. Izeg-mozog, min­denütt­ ott van a nagy színpadon, a dísz­letek tetején, vagy a trónterem lépcsőjén, csak éppen a rendezői asztalkánál nem lát­ható sohasem. Az egyik pillanatban úgy csüng Kiss Ferencen, mint egy filigrán szobrász egy szoborkolosszuson, a következő percben viszont Unghvárynak egy mozdu­latát korrigálja aprólékos gonddal. És mindez két nyelven történik: magyarul és németül, mert hiszen a lázas, teremtő munka­­hevében az indulat Meissnerből is az anyanyelvén tör elő. — Das war wunderbar! — szól ujjongva »Herr Kissz« felé, de Pósa márkin már ta­lál valami javítani valót: »Kommen Si© näher, so, bitte, Herr Ungváry ...« Egyre gyűrötteb lesz rajta a sötétkék munkar rusha, a haja már-már a homlokába lóg s a szemében valóban egy hittérítő vakbuzgó­sága lobog. Holtfáradt, mikor a próba vé­­getér, mindazonáltal szíves-örömest invitál valamelyik igazgatósági szobába egy kis intervjúra. — A Don Carlos — mondja minden szót hangsúlyozva — Schiller oeuvre-jében az a hatalmas mérföldkő, amely lezárja az ifjú­ság Sturm und Drang-korszakát s mintegy kaput nyit a klasszicitás felé. Egyébként, mint minden Schiller-drámában, ebben is a szabadság küzdelme a drámai mag, a hit és a lelkiismeret ösztönös szabadsága, amely a hatalommal ellentétbe kerül, örök harc ez, mióta a világ fennáll s Don Car­­losban különösen szépen­­villan meg a szel­lem és az anyag küzdelmének koronás tra­gédiája. Az egyének harca néha nemze­tekre tevődik át, mint ahogy például a Don Carlosban is spanyol-holland ellentét­ről van szó. — Mondjon valamit a magyar színészet­ről, — kérjük őt — hiszen már harmadszor dolgozik nálunk, mint vendégrendező, a Nemzeti Színház színpadán. Arca nyájas lesz, minden szavából érezni, hogy szeret bennünket, magyarokat. — Nagyon sajnálom, de csak jót mond­hatok. Tudom, érdekesebb volna, ha nem a megszokott dicséretet hallaná, de hát ami igaz, az igaz: nemcsak Délkelet-Európában, hanem nyugodtan mondhatom, egész Euró­pában nem ismerek különb színházkultú­rát, mint ami itt van. A némettel teljesen egyenrangú. Ami különbség észlelhető, az csupán technikai természetű. A Balkán­ról természetesen nem is beszélek, de a mediterrán országokban, Itáliában, Fran­ciaországban és a spanyol földön is más­­irányú a színházi kultúra, mint Magyar­­országon. Ennek oka főként a staggione­­rendszerben keresendő. A magyar tehetség különösen alkalmas a színészetre. Bámula­tos, hogy színművészeiknek milyen nagy érzékük van a kifejezéshez, rögtön meg­fogják a lényeget és gesztusban, mimiká­ban, hangban tökéletesen kifejezik azt, amit a költő tulajdonképpen mondani akart. S még valami, ami feltűnő: a ma­gyar művészeknek nemcsak a színérzéke hallatlanul fejlett, de maguk a magyar szí­nek is harsányabbak, kifejezőbbek, mint bárhol Európában. De ez már, úgy vélem, nemzeti sajátosság, a magyar fák és virá­gok tulajdonsága. Az volna különös, ha ez az emberekből s így a művészekből is hiá­nyozna. — Mit tudnak például Frankfurtban a magyar sz­í­n mű­vészeiről ! Széles gesztussal válaszol. — Ó, sok mindent. De ebben nincs semmi különös, hiszen csak Frankfurtban hét ma­­gyar szerzőt mutattak be az elmúlt évad­ban. Elég sok, ugy-e? Hamarjában nem is tudom elsorolni őket: Herczeg, Márai, Bó­­kay, Asztalos__No és mindenekelőtt ter­mészetesen Berlinben Németh Antal kitűnő rendezésében Vörösmarty drámai költemé­nye, a Csongor és Tünde. Igen sok művé­szük népszerű és közismert, így például mindenki ismeri Bajor Gizi, Kiss Ferenc, Tímár József és természetesen a moziból Jávor Pál és Szeleczky Zita nevét. — Érdekes volna néhány szó, amit a vendégrendező mondana a Don Carlos is gyár színészeiről. Mosolyogva kapja fel a kérdést. — Róluk is csak a legjobbakat mondha­tom. Kiss Ferenc monumentális. Könnyű őt rendezni, mint általában a legnagyobb művészeket. Szörényit már régóta ismerem és becsülöm, de a másik női főszereplő, a párducnyúlánk Lukács Margit is rendkívül tehetségesnek mutatkozik. A címszereplő Szabó Sándor meglepően gyorsan tanul, a Posa márkit alakító remek Unghváry László pedig már régi kedvencem, hiszen harmadszor rendezem őt. Azt hiszem, nagyszerű előadás alakul ki november kö­zepére, mindenben méltó lesz nemcsak Schillerhez, de az egyre erősödő magyar és német művészi kapcsolatokhoz is. Az idő három óra felé jár, abba kell hagynunk a beszélgetést, mivel még a Gel­­lért-szállóban, Meissner lakásán is­­ kihűl a leves. Hiába a klasszikus Schiller, hiába minden művészet, délután három óra táj­ban az emberi szervezetben mégis a gyo­mor a legfőbb intendáns. Acsád.­ Károly Meissner, mint hit­hirdető, a schilleri bibliával Meissner I­nghváryt instruálja Kiss Ferenc, mint király — a királyné Szörényi Évával Meissner beleéli magát a szerepbe Eboli­­ hercegnével (Lukács ,Margit) Drámai jelenet a pamlagon (Meissner, Lukács Margit) Félperc szünet.. (Inghváry, Szörényi Éva, Meissner, Lukács Margit) (Escher felv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék