Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1942-11-06 / 45. szám
tznede. S IGNUM LAUDIST KAPOTT Ez a cikk egy kis panama, házi dolog. Jancsi ugyanis, teljes nevén, Borombovics János szertári főhadnagy úr, — a cikkeimben is gyakran szereplő »Bori néni«-nek a fia. Ami azt is megmagyarázza, hogy »Bori nénit« Borombovicsnénak hívják, teljes nevén Borombovics Mártonnénak és a »Bori« név nem a Boriska rövidítése, hanem a Borombovicsnak. Bori néni, magától értetődően nemcsak Szokrateszt, Bénát és Maxikát szereti (legújabb dakk-szerzeményüeket), hanem Jancsikát is. Jancsika magas, fess, enyhén vörösbejátszó hajú, csuda csinos ifjú katonatiszt, nemcsak a ház, de az egész kerület büszkesége, egész zászlóaljnyi kislány ideálja, szüleinek engedelmes jó kis fia, két nővérének, Nuskónak és Macónak szerető bátyja. Nagy matador volt a kis öreg, amíg Hajmáskéren szolgált, de hat, vagy nyolc héttel ezelőtt Jancsi főhadnagynak is el kellett menni a háborúba. Jancsi olyan büszke volt, hogy nem lehetett bírni vele. Folyton hadtörténelmi munkákat bújt, engem, mint a régi k. u. k. vicinális háborúban résztvett tisztet reggeltől estig afelől maceráit, hogy mondanám meg, hogyan szereztem a kitüntetéseimet, kellett-e hozzájuk valami különös hőstett, valamilyen nagyobb bravúr, mert ő bizony, ha már elmegy a messzi Muszkaországba, megesküszik, hogy kitüntetés nélkül pedig onnan haza nem jön... Nekem aztán el kellett mondanom, hogy hogyan szereztem a nagyezüstöt, hogyan a kicsit, hogyan a bronzot, a Signum Laudisról nem is beszélve. »Tudod Jancsi fiam, az úgy van, ha az ember harminchat hónapot tölt kint a fronton és egy kis szerencséje is van (értsd alatta, hogy fejbe nem vágja egy gránát-, vagy srapnellgolyó), akkor az már megy magától. Oktalan dolgokat tehát ne csinálj, te csak végezd a dolgodat lelkiismeretesen, bátorsággal, ésszel, ne félj senkitől és semmitől. Jancsi megígérte, hogy szót fogad és egy szép napon elment. Jöttek a levelek, hol gyakrabban, hol gyérebben, de Bori nénitől nincs nyugtom: »Tessék mondani szerkesztő úr, veszélyes az, ha valaki mindenáron kitüntetést akar szerezni? Tessék nézni, a Jancsikától már megint nem érkezett tíz napja levél, biztosan azért, mert az ebadta kölyke azzal van elfoglalva, hogy kitüntetést szerezzen ... Szegény anyja pedig itthon bánkódhatik minden éjjel hajnalodásig.« Csak az öreg »Bori bácsi« — a szigetutcai vén medve dörmögte közbe: ne aggódj te az én fiamért! Az én fiam ő, tud az vigyázni magára, akár el van foglalva kitüntetés-szerzéssel, akár nincs! De Bori néninek más a véleménye. A vén Bori bácsi hátamögött csak mondja: »tetszik látni szerkesztő úr, ilyen apja van az én fiamnak! Csak már megszerezné azt a kitüntetést, mingy art nyugodtabb volnék ...« Ma reggel aztán Bori néni már messziről sikoltozva hozta be a kávét: »Szerkesztő úr, szerkesztő úr, Signum Laudist kapott a Jancsit Tessék mondani, nagy kitüntetés ez? Azzal már terítette is elém a hivatalos lapot, amelyben benne volt, hogy »Borombovics János m. kir. szertári főhadnagynak a Kormányzó úr legfelsőbb dicsérő elismerését nyilvánította — a hadiszalagon — az ellenség előtt teljesített kitűnő szolgálataiért.« — No látja, Bori néni, — mondtam neki — most már ez is rendben van ... De Bori néninek ez még nem volt elég. — És tessék mondani, szerkesztő úr, honnét tudja a Kormányzó Úr, hogy a Jancsika jól viselte magát az ellenség előtt? — Lelkem, ő mindent tud és mindent lát, ami a magyarokkal történik. Még a civilekkel is, nemhogy a katonákkal. De hogy a katonákkal mi történik, azt különösképpen tudja, mert azokra figyel reggeltől estig, sőt talán még éjszaka is, onnét fentről a budai várból. Mondtam én ezt Jancsinak is. A honvédelmi miniszter úr például kiment a frontra, hogy lássa mi van a magyar katonákkal: van-e meleg ruhájuk, jó ételük, ügyes szállásuk, azért ment ki, hogy Neki lássa. Most aztán majd elmondja Neki, hogy mit látott. Hogy az ő katonái jól vannak, megvannak és verik az ellenséget, mint a pelyvát. . . így vigyáznak és ügyelik a katonákat, mind az összes feljebbvalók, kapitányok, ezredesek, tábornokok, miniszterek és az egyik ügyelő feljebbvaló egyszer csak látta, amit látott a Jancsikától, jelentette a mindent tudó és mindent látó Kormányzó Urunknak — és íme itt a kitüntetés. . . Hát Bori néni, gratulálok.« De Bori néni ekkor már sírt, törölte keszkenőjével szeme csücskét és ezt kérdezte: — De tessék mondani, szerkesztő úr... de úgy-e most már, hogy megvana kitüntetés, most már nem történhetik semmi baj sem az én Jancsikámmal!... /pl Szwalói/ecseni SERÉNYI ÉVA ÉS SZEMERE VERA KÖZÖTT Két vadonatúj színésznőt prezentál a Madách Színház legújabb darabjában: Serényi Évát (Sabhenka) és Szemere Verát (Fanarióta). Mind a ketten olyan zsengék és üdék, mint a májusi szamóca, vagy mint a korai spárga egy belvárosi csemegésboltban. Az egyik csinosabb, mint a másik, úgy ragyognak, mint két megelevenedett karcsú görög váza: mosolygó, kecses díszei a színháznak. Években is csaknem egyeznek: az egyik tizenkilenc, a másik egy híjján húsz. Mindkettőjük szemében még tulipiros öröm dereng, s a szívükben a hajnal csivitel. * Serényi Éva »Kicsi« nevű airdale-terrierje társaságában éppen verset tanul, amikor benyitunk hozzájuk. József Attila »Mama« című vasét memorizálja. Amint édesanyja örömmel és sietve újságolja, ez volt kisleányának első »óriási« sikere. — Nem azért mondom, — magyarázza, — mivel az én leányomról van szó, de igazán gyönyörűen mondta el annak idején ezt a verset Még engem is meghatott A papa tudniillik hallani sem akart a színipályáról, s így nekem kellett Évát átsegítenem az akadályokon. Én tulajdonképpen énekesnőt szerettem volna nevelni leányomból, részint azért, mert magam is zongoratanárnő vagyok, másrészt pedig a kisleánynak remek a hangja: még amagas fisz*-t is tudja énekelni. — Mit szól ehhez, Éva? — kérdezzük. De ő nem szól semmit, hul-pirul, szerénykedik. Nagy nehezen rábírjuk, hogy legalább mondja el azt a József Attila verset, amellyel »sorsdöntő« sikere volt. Hosszas rábeszélés után abban egyezünk meg, hogy »valamit« mond belőle. Felkel az asztaltól, az ablakhoz megy és már mondja is a vasét. Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még őszinte ember voltam,ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen föl a padlásra. Tovább nem mondja, inkább arról beszél, hogy mit is szeretne a jövőben. Szép nagy szerepeket, olyanokat, hogy Pünkösti direktor előlegezett bizalmában sent ő, sem a közönség ne csalódjék ... * Szemere Vera, a »Négylovas hintó« ifjú sztárja, legnagyobb csodálkozásunkra szintén verset tanult, amikor bekopogtattunk lakásuk ajtaján. És csodák csodája, ő is éppen József Attila »Mama« című vasét tanulja. (Közös öltözője van Serényivel.) — Mi ez, Veronka, talán költői vesenyre kelt kolleginájával? Nevetve válaszol: — Versenyről éppen nincs szó, de hallottam Évától a verset és nekem is nagyon megtetszett. Mivel egy-két helyen már megkértek arra, hogy előadjak, gondoltam, non árt, ha ezt a verset megtanulom. S hogy az analógia teljes legyen, a következő percben kiderült, hogy Szemere Verának is van kutyája. Ugyanis csaholva és vakkantva berontott a nyitott ajtón egy drótszőrű foxi, név szerint »Mackó«. A fotóriporter masinájának lelógó szíját rögtön meglátta és rágni kezdte. Alig bírtuk a riportot a rendes kerékvágásba visszaterelni. — Halljuk hát a verset, — kérleljük a szép kisasszonyt, — hadd lássuk, ki tudja jobban... — Én még csak most tanulom, — mentegetőzik, — majd ha valahol elő fogom adni, előre értesítem. Hogy így meg úgy és egyéb hosszadalmas érvelések után mégis hajlandó elmondani a vers második felét, onnan, ahol Serényi Éva abbahagyta. (Nagy taktikus a kis művésznő, ravaszságból: egyes.) A verskötetet kinyitva a kezében tartja, amint szaval: Csak ment és teregetett némán. Nem nyafognék, de most már késő, nem szidott, nem is nézett énrám most látom, milyen óriás ő, s a ruhák fényesen, suhogva szürke haja lebben az égen, keringtek, szálltak a magasba, kékitőt old az ég vizében. * Most még csak az volna hátra, hogy megbíráljuk a két kisasszony versmondását, de tekintettel az éles és hegyes körmeikre, őre nem vállalkozunk. Az egyik szebben mondta el a verset, mint a másik. Hogy melyik az egyik és melyik a másik, azt döntsék el ők maguk. AK Serényi Éva — »Kicsi«-jével Szemere Vera — »Mackó«-jával (Bacherelv.)