Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1942-11-06 / 45. szám

tznede. S IGNUM LAUDIST KAPOTT Ez a cikk egy kis panama, házi dolog. Jancsi ugyanis, teljes nevén, Borombovics János szertári főhadnagy úr, — a cikkeimben is gyakran szereplő »Bori néni«-nek a fia. Ami azt is megmagyarázza, hogy »Bori nénit« Borombovicsnénak hívják, teljes nevén Borombovics Mártonnénak és a »Bori« név nem a Boriska rövidítése, ha­nem a Borombovicsnak. Bori néni, magától értetődően nemcsak Szokrateszt, Bénát és Maxikát szereti (leg­újabb dakk­-szerzeményü­eket), hanem Jancsikát is. Jancsika magas, fess, enyhén vörösbejátszó hajú, csuda csinos ifjú katonatiszt, nem­csak a ház, de az egész kerület büszkesége, egész zászlóaljnyi kislány ideálja, szüleinek engedelmes jó kis fia, két nővérének, Nuskónak és Macónak szerető bátyja. Nagy matador volt a kis öreg, amíg Hajmás­­kéren szolgált, de hat, vagy nyolc héttel ezelőtt Jancsi főhadnagy­nak is el kellett menni a háborúba. Jancsi olyan büszke volt, hogy nem lehetett bírni vele. Folyton hadtörténelmi munkákat bújt, en­gem, mint a régi k. u. k. vicinális háborúban résztvett tisztet reg­geltől estig afelől maceráit, hogy mondanám meg,­ hogyan sze­reztem a kitüntetéseimet, kellett-e hozzájuk valami különös hőstett, valamilyen nagyobb bravúr, mert ő bizony, ha már elmegy a messzi Muszkaországba, megesküszik, hogy kitüntetés nélkül pedig onnan haza nem jön... Nekem aztán el kellett mondanom, hogy hogyan szereztem a nagyezüstöt, hogyan a kicsit, hogyan a bronzot, a Signum Laudisról nem is beszélve. »Tudod Jancsi fiam, az úgy van, ha az ember har­minchat hónapot tölt kint a fronton és egy kis szerencséje is van (értsd alatta, hogy fejbe nem vágja egy gránát-, vagy srapnellgolyó), akkor az már megy magától. Oktalan dolgokat tehát ne csinálj, te csak végezd a dolgodat lelkiismeretesen, bátorsággal, ésszel, ne félj senkitől és semmitől. Jancsi megígérte, hogy szót fogad és egy szép napon elment. Jöttek a levelek, hol gyakrabban, hol gyérebben, de Bori nénitől nincs nyugtom: »Tessék mondani szerkesztő úr, veszélyes az, ha valaki mindenáron kitüntetést akar szerezni? Tessék nézni, a Jancsikától már megint nem érkezett tíz napja levél, biztosan azért, mert az ebadta kölyke azzal van elfoglalva, hogy kitüntetést sze­rezzen ... Szegény anyja pedig itthon bánkódhatik minden éjjel haj­­nalodásig.« Csak az öreg »Bori bácsi« — a szigetutcai vén medve dör­­mögte közbe: ne aggódj te az én fiamért! Az én fiam ő, tud az vigyázni magára, akár el van foglalva kitüntetés-szerzéssel, akár nincs! De Bori néninek más a véleménye. A vén Bori bácsi háta­­mögött csak mondja: »tetszik látni szerkesztő úr, ilyen apja van az én fiamnak! Csak már megszerezné azt a kitüntetést, mingy art nyu­god­tabb volnék ...« Ma reggel aztán Bori néni már messziről sikoltozva hozta be a kávét: »Szerkesztő úr, szerkesztő úr, Signum Laudist kapott a Jancsit Tessék mondani, nagy kitüntetés ez? Azzal már terítette is elém a hivatalos lapot, amelyben benne volt, hogy »Borombovics János m. kir. szertári főhadnagynak a Kormányzó úr legfelsőbb dicsérő elisme­rését nyilvánította — a hadiszalagon — az ellenség előtt teljesí­tett kitűnő szolgálataiért.« — No látja, Bori néni, — mondtam neki — most már ez is rendben van ... De Bori néninek ez még nem volt elég. — És tessék mondani, szerkesztő úr, honnét tudja a Kormányzó Úr, hogy a Jancsika jól viselte magát az ellenség előtt? — Lelkem, ő mindent tud és mindent lát, ami a magyarokkal történik. Még a civilekkel is, nemhogy a katonákkal. De hogy a kato­nákkal mi történik, azt különösképpen tudja, mert azokra figyel reg­geltől estig, sőt talán még éjszaka is, onnét fentről a budai várból. Mondtam én ezt Jancsinak is. A honvédelmi miniszter úr például kiment a frontra, hogy lássa mi van a magyar katonákkal: van-e meleg ruhájuk, jó ételük, ügyes szállásuk,­­ azért ment ki, hogy Neki lássa. Most aztán majd elmondja Neki, hogy mit látott. Hogy az ő katonái jól vannak, megvannak és verik az ellenséget, mint a pelyvát. . . így vigyáznak és ügyelik a katonákat, mind az összes feljebbvalók, kapitányok, ezredesek, tábornokok, miniszterek és az egyik ügyelő feljebbvaló egyszer csak látta, amit látott a Jancsiká­tól, jelentette a mindent tudó és mindent látó Kormányzó Urunk­nak — és íme itt a kitüntetés. . . Hát Bori néni, gratulálok.« De Bori néni ekkor már sírt, törölte keszkenőjével szeme csücs­két és ezt kérdezte: — De tessék mondani, szerkesztő úr... de úgy-e most már, hogy megvan­­a kitüntetés, most már nem történhetik semmi baj sem az én Jancsikámmal!... /pl S­zwalói/ecseni SERÉNYI ÉVA ÉS SZEMERE VERA KÖZÖTT Két vadonatúj színésznőt prezentál a Madách Színház legújabb darabjában: Serényi Évát (Sabhenka) és Szemere Verát (Fanarióta). Mind a ketten olyan zsengék és üdék, mint a májusi szamóca, vagy mint a korai spárga egy belvárosi csemegés­boltban. Az egyik csino­sabb, mint a másik, úgy ragyognak, mint két megelevenedett karcsú görög váza: mosolygó, kecses díszei a színháznak. Években is csaknem egyeznek: az egyik tizenkilenc, a másik egy híjján húsz. Mindkettőjük szemében még tulipiros öröm dereng, s a szívükben a hajnal csivitel. * Serényi Éva »Kicsi« nevű airdale-terrierje társaságában éppen verset tanul, amikor benyitunk hozzájuk. József Attila »Mama« című vasét memorizálja. Amint édesanyja örömmel és sietve újságolja, ez volt kisleányának első »óriási« sikere. — Nem azért mondom, — magyarázza, — mivel az én leányomról van szó, de igazán gyönyörűen mondta el annak idején ezt a verset Még engem is meghatott A papa tudniillik hallani sem akart a színi­­pályáról, s így nekem kellett Évát átsegítenem az akadályokon. Én tulajdonképpen énekesnőt szerettem volna nevelni leányomból, részint azért, mert magam is zongoratanárnő vagyok, másrészt pedig a kis­leánynak remek a hangja: még a­­magas fisz*-t is tudja énekelni. — Mit szól ehhez, Éva? — kérdezzük. De ő nem szól semmit, h­ul-pirul, szerénykedik. Nagy nehezen rábírjuk, hogy legalább mondja el azt a József Attila verset, amellyel »sorsdöntő« sikere volt. Hosszas rábeszélés után abban egyezünk meg, hogy »valamit« mond belőle. Felkel az asztaltól, az ablakhoz megy és már mondja is a vasét. Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még őszinte ember voltam,­­ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen föl a padlásra. Tovább nem mondja, inkább arról beszél, hogy mit is szeretne a jövőben. Szép nagy szerepeket, olyanokat, hogy Pünkösti direktor előlegezett bizalmában sent ő, sem a­ közönség ne csalódjék ... * Szemere Vera, a »Négylovas hintó« ifjú sztárja, legnagyobb cso­dálkozásunkra szintén verset tanult, amikor bekopogtattunk lakásuk ajtaján. És csodák­ csodája, ő is éppen József Attila »Mama« című va­sét tanulja. (Közös öltözője van Serényivel.) — Mi ez, Veronka, talán költői vesenyre kelt kolleginájával? Nevetve válaszol: — Versenyről éppen nincs szó, de hallottam Évától a verset és nekem is nagyon megtetszett. Mivel egy-két helyen már megkértek arra, hogy előadjak, gondoltam, non árt, ha ezt a verset megtanulom. S hogy az analógia teljes legyen, a következő percben kiderült, hogy Szemere Verának is van kutyája. Ugyanis csaholva és vakkantva berontott a nyitott ajtón egy drótszőrű foxi, név szerint »Mackó«. A fotóriporter masinájának lelógó szíját rögtön meglátta­ és rágni kezdte. Alig bírtuk a riportot a rendes kerékvágásba visszaterelni. — Halljuk hát a verset, — kérleljük a szép kisasszonyt, — hadd lássuk, ki tudja jobban... — Én még csak most tanulom, — mentegetőzik, — majd ha vala­hol elő fogom adni, előre értesítem. Hogy így meg úgy és egyéb hosszadalmas érvelések után mégis hajlandó elmondani a vers második felét, onnan, ahol Serényi Éva abbahagyta. (Nagy taktikus a kis művésznő, ravaszságból: egyes.) A verskötetet kinyitva a kezében tartja, amint szaval: Csak ment és teregetett némán. Nem nyafognék, de most már késő, nem szidott, nem is nézett énrám most látom, milyen óriás ő, s a ruhák fényesen, suhogva szürke haja lebben az égen, keringtek, szálltak a magasba, kékitőt old az ég vizében. * Most még csak az volna hátra, hogy megbíráljuk a két kisasszony versmondását, de tekintettel az éles és hegyes körmeikre, őre nem vállalkozunk. Az egyik szebben mondta el a verset, mint a másik. Hogy melyik az egyik és melyik a másik, azt döntsék el ők maguk. AK Serényi Éva — »Kicsi«-jével Szemere Vera — »Mackó«-jával (Bacher­­elv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék