Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1942-11-20 / 47. szám

ORVOSOK A VÍGSZÍNHÁZBAN Nagy nyüzsgés van a Vígszínház színpadán: Bókay János orvosdrámájának második felvonását próbálják. A díszletek helyét még csak az ideiglenesen odaállított falrészleteik jelzik, a színészek is, ki felöltőben, ki utcai ruhában (van köztük egy fiatal szí­nész, aki a reggeli órák dacára is — talán a Vígszínház iránti respektus­­ból — szmokingban van) jön-megy, tesz-vesz, beszél és vitatkozik a szín­padon, mégis a játék jelmezek, maquil­­lage és­ díszletek nélkül is megdöbben­tően hatásos. Férfiak vannak a színpadon, orvosok — mert klinikán játszódik a darab — és csodálatos módon a szedett-vedett díszletek között olyanná válik a han­gulat, mintha egy fehérre lakko­zott és nikkelektől csillogó kórházi környezetben lennénk. Furcsa, itt az üres nézőtéren — rajtam kívül csak Hegedűs Tibor igazgató-főrendező és Bókay János, a szerző foglalnak he­lyet — királynak érzem magam, mert elképzelem, hogy főúri passzióként csak nekem folyik a játék. Azáltal, hogy a szerző, vagy a rendező egy-egy észrevételükkel olykor félbeszakítják az előadást, még csak érdekesebbé, commedia del Arte-szerűbbé teszik a játékot. Csortos, aki egy öreg orvosiprofesz­szert játszik a darabban, nincs még egyelőre a színpadon, ő most a társal­góban kávézik és anekdotázik (ember­­evő pápuákról tartott az imént érdekfeszítő előadást), az ő be­vonulása csak a felvonás vé­gén lesz, azalatt bőven van ideje tízóraizni és szórakoztat­ni a vígszínházi társalgó dél­előtti közönségét. A színpadon Ajtay beszél, aki az új és régi orvosgenerá­ció drámai összecsapásánál a fiatal tudós szerepét játssza. A többi mellékszereplő, aki imént a társalgóban még kö­zömbös és csöppet sem színhá­zi hangulatban hányta-vetette meg a mindennapi élet apró-cseprő ügyét-baját, most mind­ennek a nagy klinikai gépezetnek egy-egy rugójává válik. A felvonás vége felé Csortos is belép a színpadra, őt ez alkalommal sem illeti bírálat, csak hódolat, markáns, őskolosszus­­, ízes és zamatos. Csodá­latos, hogy súlyos helyzeti energiájá­val, fizikai masszivitásával mégis oly­kor légiesen könnyed. Ö köréje csopor­tosulnak a darabban az orvostudo­mány haladó vagy konzervatív szelle­mű képviselői, ő érte van ez a nagy izgalom a színpadon, ami a felvonás végén egy operába illő nagy tömegje­lenetben, egy drámai fináléban kulmi­nál. A női főszereplő, a szőke Zsilley Mar­git, méregzöld kabátban és nagy reti­­küllel a kezében kilibben a színpadra, furcsán hat a sok férfiszereplő ikrört, egy civil az orvosbirodalomban. Ez a kis szőke színésznő mostanában arról nevezetes, hogy a nagy mogorva és nehezen megközelíthető Csortos ked­vence a színháznál. La Fontaine mesé­jéhez hasonlatosam a nagy oroszlán gyöngédsége ez a törékeny kis egér­kével szemben. Aki a színháznál vala­mit el akar érni, a szeszélyes és veszé­lyes Csortosnál — beleértve a szerzőt is — csak Zsilley nagykövetnő közben­járására remélhet nála eredményt. A játék egyre izgalmasabbá válik, a felvonás vége felé közeledik, szerző és rendező urak elégedettek, alig-alig szakítják félbe az előadást, a második­ felvonás már teljesen készen áll. (Igaz az is, hogy ezen a napon már másodszor próbálják!) Folyik az intrika, kórház­szag árad el a sötét és népte­­len nézőtéren is, csodálkozom, amikor ismét az utcára lépek, — olyan tökéletes és elhitető a vígszínházi »klinika« szín­padra vetített élete — hogy a Szent István-körúton és nem az Üllői­ úton vagyok. Vásárhelyi Klára­ ­ Csortos az őreg professzor szerepében '11 ' Próbálják »Az utá&Mt­ S Vígszínház Színpadán ti IV Disznót ölni a legújabb szenvedély. Ha van hozzá hatósági engedély. De rájöttem nagy ravaszul régen én, Mint hizlaljak fel egy sertést — feketén. ‘1 A áruházban, a parcellán osztályon Egy kis kocát vásároltam a nyáron, Kinek nyitás van a háta közepén. Pénzem lenne rögtön meg is etetném­ .S­, mert lakásom vendégekkel van tele, Távozáskor ki-ki pénzt tesz majd bele, S, ha megtelik a bendője, lesz öröm, A kocámat leölöm és széttöröm.

Next