Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1942-10-30 / 44. szám
» NEMZETI SZÍNHÁZ: „CSALÓKA SZIVÁRVÁNY“ Napjainkban a darabok általában túl rosszak a közönségnek s a kritikának egyaránt. Ezért különösképpen furcsa, hogy akad egy darab, mely mint alább kiderül, túl jó volt a mai közönségnek. Persze ezt hangsúlyozni kell, hogy a mai közönségnek, mert ez s általában az irodalmi művek közönsége nem teljesen azonos. A közönség megszokta, hogy hízelegnek neki, koronként más és más hízelgéssel. Pillanatnyilag éppen azzal, hogy elmondják róla, milyen műveit, okos, elmélyülő. Hogy mennyire érdeklődik a sorskérdések iránt. Közönségsiker minden, ami komolykodó. Ez azt eredményezte, hogy irodalomban, színpadon, regényben ma kizárólag vezércikkeket írnak, programszerűen, világosan propagandacélzattal. A közönség így rászokott, hogy csak az a komoly és jó irodalom, amelyiknek a szájából úgy lóg ki a tanulság, mint a primitív figurák szájából a papára írt párbeszéd. De jön egy igazi irodalmi alkotás, mely nem ilyen közvetlenül, hanem jellemeken, cselekményen át mutatja meg magát, azt egész egyszerűen nem érrtik. Ez történt Tamási Áron új darabjával is. Az önmagunktól menekülés divatos irodalmi játék volt mindig. Régi, groteszk vágyakozása az emberi léleknek. S amíg játék marad, szeszélyes, furcsa játék, nincs is baj. Néha azonban járvánnyá fajul, tragikus hangsúlyt kap. A könnyebbik utat jelenti, melyen magunkból, sorsunkból elmenekülhetünk, hogy ne saját magunknak kelljen kifaragnunk, kivajudnunk létünk formáit, hanem egy kész, mások által kialakított alakban élhessünk tovább. Mikor ez a játék intézményessé lesz, egyszerre veszedelemmé dagad. Csak a saját sorsunkat vállalhatjuk s a saját sorsunkat vállalnunk kell. Ha vétkezünk ez ellen az igazság ellen, el kell buknunk. Ez a darab rövid summája, melyet persze nea szavaltak el nyíltan s a mai irodalmi divatok módjára...* A »Csalóka szivárvány« bemutatóján hullámzó tömeg között a Nemzeti Színház foyér jában a »Film-Színház-Irodalom« szerkesztője mellé sodródtam s együtt figyeltük a hatást, amit a darab tett a közönségre. Azt hiszem, egy ilyen szemlélődés többet mondhatna a szerzőknek, mint a premiert követő reggelen a fővárosi sajtó kritikáinak olvasgatása. Ahogy az arcokat figyeltük, arra a megállapodásra jutottunk, hogy a közönség furcsálja a darabot. Budapest nem érti asalóka szivárványát. Van, aki bevallja, van aki tagadja, van aki elméleteket gyárt róla, rejtett és kézenfekvő értelmét magyarázgatja a körülállóknak, nagyban egészben azonban a közönségen valami tanácstalan töprengést figyelhettünk meg. A büffé mellett egy úr beleharapott a sonkás szendvicsbe és röviden összefoglalta véleményét: — Tudod, fiacskám, ezt te nem érted, ez egy önhasadási probléma. De a végére rendbejön. Ismerem már én az ilyesmiket. Egy fanyar szkeptikus az orrából sípogta kísérőjének: — Tudod, mi ez? Irodalmi nihilizmus. A darab egyik figurája a falhoz állítja az egész falut néhány hangzatos szólammal. Ugyanez történik a közönséggel. Senki nem érti a darabot, tehát tisztelettel és szájtátva hallgatják. A darab értelmetlen, de sznobság mindent belemagyarázni... Ahogy ott állunk a szünet és a publikum közepén, hát csak elönti az agyamat a világosság: — El kellene menni Tamásihoz és megkérdezni, a pesti közönség nevében, mit akart a darabbal. A szerző üljön le öt percre s magyarázza ed bevallott és tagadott gyöngébbeknek a darabját. Azt mondja erre a szerkesztőm: — Megállj! Tovább megyek! Annyira becsüljük és szeretjük Áront, hogy még egy benét kell adnunk neki. Tudod mit! írja meg ő a kritikát a saját darabjáról. És a premier reggelén beszélgettünk Tamási Áronnal a darabról, amit nem ért Budapest. — Nem tehetek róla, ha nem értik, — kezdi — s hiába magyaráznám meg jobban, mint ahogy megírtam. Vagy az a helyzet, hogy nekem van igazam, vagy az, hogy a közönségnek, ezen nem lehet segíteni. Ha neki van igaza, homályos és nem sikerült a mű, ha az írónak, akkor a közönség nézzen meg olyan darabokat, melyeket megért. — Mennyire voltak személyesek a mondanivalói. Van valami kapcsolata a darabnak személyes élményeivel? — Annyiban, hogy élek a világban és gondolkodom. — Nem volt a mondanivalóban valami kiábrándultság a műveltségből, a városi életből? Valami visszatérés az élet egyszerű és igaz forrásaihoz? — A darab — ilyen vonatkozásban — nem a műveltségről szól, hanem a félműveltségről. A magunk életéből való menekülés mindig problémája volt az irodalomnak, de ma különösen lényegbevágó probléma. Mindenki irigyli a másik könnyebb sorsát s ezt a puszta és meztelen irigységet maga előtt azzal takargatja, hogy azon a helyen, ahol most egy másik áll, ő sokkal több hasznot tudna hajtani a társadalomnak. Minél kevesebb munkával elérni a célt, ez afeladati. Hát nem bújtunk mi egy más bőrbe? Nézzen körül. A politika színházat akar csinálni, az író kereskedelmi vállalatnál helyezkedik el. Mindenki másra vágyik. A boltos, hogy írjon, az írót csábítják, hogy boltos legyen. S abban, hogy ez van s hogy az emberek nagy része ebbe a hibába esik, nem a félműveltség a bűnös? Nem mennyiségileg értem a műveltséget. Az a művelt ember, akinek a műveltsége biztos alapokon nyugszik. A komplett reggeli feketéje mellé szivott szivar parazsát figyeli. A szügkle hamu alól előparázslik a tűz. Mint az író szavai mögül a keserűség. — A magyar író abban a törekvésében, hogy a kérdéseket szintézisben mutassa meg és a kifejezésre formát teremtsen, lassan egyedül marad, mintha egy furcsa, idegen szigetre vetődött volna. Mint valami exotikus állat, egy exotikus szigeten. Egyedül. Csak az úgynevezett lelki természettudósok ismerik, értik, tartják számon. Meg az országban szétszórtan élő, főként a fiatalabb értelmiséghez tartozó szellemi emberek tudják, miről van szó. A hamu megnő a parázs fölött. — Az idő telik... remélem, nekünk lesz igazunk lassanként. — Az új szintézist említette szerkesztő úr. S a fiatal szíveket. Ebben talán valami új drámai hitvallást kell értenem? A polgári, társalgódráma felszámolásait — Nemcsak az irodalomról van szó. ttt életforma forr itt. Ennek csak egy része az irodalmi produktum. Nem lehet az irodalmat különválasztani az élet többi jelenségeitől... A darab azonban abban az értelemben, amit említ, csakugyan kísérlet. A szivart beledöfi a hamutartóba s a A bölcselő megérkezik a Cintos-kúriára. (Jávor Pál, Hosszú Zoltán, Kardosi Ferikzpnáthy Imre) Jávor, Mészáros Ági