Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1943-01-22 / 4. szám
a néma filmről, a hangos filmről és arról, hogy az „élet nem unalmas"... A lakása ódon várkastély hangulatát idézi az emlőben Vasrácsos ajtók, favlógők, hatalmas kandallók és akkora tér melk, hogy bízvást eltévedhet bennlük az ember. Ebben a hatalmas lakásban úgy él Petrovich Szvetoszláv mint valami villám és könnyed várúr, aki megveti a hagyományokat, de véleményt formált az emberekről és rájött arra, hogy a magány mégis csak hatalmas menedék. Az ablakok a Dunára néznek és a hideg téli délutániban fázósan nyújtózik a nagy folyam. Az öblös fotősökből egyenesen Budára látni, Szvetiszláv kicsit oldalt hajtja a fejét, állát öklére helyezi. Az ember csavaroghat akármerre. — mondja váratlanul - mégiscsak itt van igazán otthon! Amikor egészen ifjú koromban minden különösebb előzmény nélkül Sacha Colograf tenyerélni csaptam és bécsi filmszínészlettem, homályosan valahogy úgy éreztem, hogy mindez csak átmehet és hamarosan hazajövök... Egy percig sem hittem komolyan, hogy fogok tudni é mni a Belváros, a Stefánia-út, a hamisíthatatlan pesti kávéházaik és a klubom nélkül. Aztán mégis Vitt a lendület... Kis mosollyal néz maga elé, ahogy tovább beszél.. .— Egész filmszínész pályafutásomat annak köszönhetem, hogy közvetlenül a háború után, amikor kiutaztam Bécsbe, itthoni elejtettem az egyetemi indexemet. Akkor már hat félévem volt a Műegyetemen, építészinek készültem, úgy terveztem, odakint folytatom a tanulmányaimat. Kint aztán rémülten vettem észre, hogy az indexem itthonmaradt és miután egy viharos éjszaka utáni utolsó filléremig elköltöttem a pénzemet, ott álltam Bécsben a legnagyobb baj kellős közhírén. Valami munka után kellett volna néznem Hangosan nevet. — Ehhez volt a legkevesebb kedvem. Akkor váratlanul megjelent az életemben az a bizonyos nagy lehetőség: egy vidám és jókedvű társaságban megismerkedtem Sacha Colovrattal, aki vezére volt az akkori osztrák filmgyártásnak. Sacha kutatóan az arcomba nézett, és felkiáltott: — Nem akar filmszínész lenni! — Kis híján összeverekedtünk. Tartalékos huszárhadnagy voltam azzal a szent meggyőződéssel, hogy fillér nélkül is enyém a világ. Coovrat a vállát vonogatta, csak annyit mondott: a nem éppen megvetendő mesterség pedig...» És akkor éjjel csakugyan latolgatni kezdtem magamban a dolgot. Megmondom őszintén és kerekem, a pálya nem vonzott. A film mint műfaj egyáltalában nem tetszett és a filmeseket úgy tekintettem, mint szerencsét próbáló kalandorokat, olyasfajta fickókat, mint az aranymosókat « Yukon mette» . Mert már akkor híre volt, hogy keresni szépen lehet a dolgon. Ez döntött! Néhány nap múlva már megegyeztem Sacha Colovrat-tal. Új cigarettára gyújt, végigsimít a homlokán. — Aztán rettentő iramban ment minden és ahogy most visszanézek, nagyon nehéz volna megállapítani, hol voltam nagyon boldog és nagyon boldogtalan. Mert tulajdonképpen ezek azok a pillanatok, amikért érdemes élni. A két véglet . A boldogság és a boldogtalanság. Rengeteget dolgoztam és a kettő közül egyikre sem értem rá. Leszerződtem és napok múlva már egyszerre három filmet forgattam a Dalmát tengerparton... ha ma látná valaki, hogyan forgattunk akkor egy filmet, halálra nevetné magát... Kertész Mihály nagy tölcsérrel ordítozott egy Létráról: »Most kijössz. . megcsókolod a nőt , balra fordulszz.... » — Az ember forgolódott, tátogott ésmerengett. Nem volt se forgatókönyv, se napló. Kertész a manzsettájára írta a napi penzumot és így körülbelül megcsináltuk a dolgot. Felemeli a konyakos üveget. — Aztán jött a hangosfilm és átvészeltem azt is. Nem éppen simán, mert a második hangosfilmem bukása elöl kiszöktem Amerikába, széli ugyanis akkorát bukott, hogy csak úgy porzott belé egész fiúról is. Ezek még a kezdet nehézségei voltak. A film vágásánál megfeledkeztek ,ugyanis arról, hogy a film hangos, belevugdostak a mondat közepén, tele volt a film félbeszakadt szavakkal, értelmetlen mondatokkal: sűrű, tömény zűrzavar volt az egész . . Amerikában azonban nem bírtam sokáig. Hollywood nem való a mi süni vérünknek. Belefáradtam és belebetegedtem, alig vártam, hogy visszajöjjek. Hátradől, ütemesen veregeti cigarettájáról a hamut. — Ahogy az ember így visszapillant a múltba, amely azért mégse volt csúnya és színtelen, peregnek előtte a képek, mint valami megkergilt film. Látom a bájos kis Alice Terry-t, amint éppen azt mondom neki, hogy soha nem tudnék nélküle élni és — komolyan, úgy is érzem! Mert megesik az is, hogy amikor az órabér ilyesmit mond, csakugyan úgy érzi. Ideigóráig. De aztán kialakult bennem a meggyőződés: hosszú ideig megállni egy nő miatt nem érdemes. Amíg az ember érzi a lendületet, szereti a munkát és még vár valamit az élettől, mindig csak menjen tovább! Lehúnyja a szemét, úgy beszél: Emlékszem Greta Garbóra, amint egy esős délutánon feltúrt gallérral csatangolunk a Chateau Mamont-on. Garbo arcán végigperegnek az esőcseppek és halkan azt mondja: — /(.’o/lh/i-i hsil/ki/i i'/i/i tjofcfc! \ — Jean. Harlow közelében megpörkölődtem egy kicsit, csodálatosan izgalmas nő volt... Wallace Beery-vel egyszer áthorgásztunk egy délutánit. Keveset beszélt, ha megszólalt, valami közhelyet mondott gúnyos mosollyal és nagyokat köpött a vízbe. Érdekes emberek voltak valamennyien. Feláll, az ablakhoz megy, kinéz egy pillanatra, aztán gyorsan megfordul: — Szóval az élet nem volt unalmas, de az ember most már mégiscsak úgy érzi, hogy a cigányéletből elég. Feleségem, Friedl Schuszter Berlinben — én, meg itt. No, most már, úgy érzem néha talán ideje volna együtt lenni egy kicsit, nagyokat sétálni, mosolyogni az életen, megállapítva, hogy gyönyörű dolog utazni, járni-kelni a világban, táncolni tengerparti forraszon, peppermintet, inni repülőgépen mégis legszebb dolog a csend, vagy taalk szavakat suttogni alkonyatban, amint lassan kékes fátyol ereszkedik a vi 'lágra ... Halász Péter