Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1943-01-08 / 2. szám
A balettcipő Hirtelenében nem is tudnám megmondani, hogy melyik híres orosz regényben olvastam egyszer régen a szentpétervári színházi esték csodálatos pompájáról. A cári világ gazdagságának, ízlésének a francia műveltségű arisztokráciának, ékszereknek, prémeknek ünnepszámbamenő találkozóiról. Bent a színházban minden idők legszebb és legtehetségesebb balettje, lengő fátylaikkal. Rejtelmesen ringadozó faggyúgyertyafényben az izgalom forróságával töltötték meg a termet. Kint a Néva partján a szánok mellett várakozó kocsisok nagy szalmacsomókat gyújtogattak, körülálltak szánkóstul, lovastul, nehogy megfagyjanak az előadás végéig az orosz télben. Az előadás végén kezdődött — a leírás szerint — az est fénypontja, a cerele. Az opera márvány folyosóin ragyogó ékszerek, dámák, egyenruhák büszke tulajdonosai adtak egymásnak találkozót. Sápadt, karcsú orosz szépségek, törékenyen lépkedtek gutaütés kerülgette torzonborz-szakállú férjeik mellett. Merev szoborarcukon rózsaszín hevülés ömlött végig egy-egy délceg cári tiszt megpillantásakor. Körülbelül húsz percig tartott a cercle. Ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy a balett tagjai átöltözzenek, a lábmelegítő téglákat elkészítsék a szánakban a kocsisok, behűtsék a pezsgőt, begyújtsák a szamovárt az „Alhambra“, vagy „Kék csillag" mulatók selyemtapétás, brokátfüggönyös különtermeiben. Ez a kép jutott eszembe egy pillanatig X orosz város operája előtt, ahol másnapra a Kaphelia előadását hirdették német és cirilbetűs plakátok. Hosszú, kígyózó sor állt a pénztár előtt. Ilyenkor egy pesti fiatalember egyenesen az igazgató irodája felé indul. A portásfülkén túl azonban nem jutottam, de ennek a leegyszerűsített orosz adminisztráció volt az oka. Protekció kell. Hunyorgatva viszont hozzátette a portál, hogy a leghatásosabb protektor valami jófajta pálinka, lévén a direktor tradíciótisztelő, aki még ma is szigorúan ragaszkodik cári időből származó részegségéhez. Félóra múlva ismét jelentkeztem, most már zsebemből hanyagul kilógó barackosüveggel. Körülbelül tíz percig ültem egyedül az igazgatói irodában. Közben többször megszólalt a telefon is az asztalon. Percenként benyitott egy-egy táncosnő, megfigyeltem, egysem rám, hanem az asztalon álló üidegre nézett, a portás küldhette őket, mert olyan kíváncsian szemlélték, mint egy előkelő idegent. Már éppen kényelmetlenül éreztem az egyedüllétet idegen irodában, amikor szökdécselve, tűzött gráciával belépett a direktor. Pokoli alak volt. Fehér teniszcipőjét Nagy Péter idejében tisztíthatták utoljára, sötétszürke ruhája pedig Katalin kincstárnokáé lehetett, olyan mamutnagyságú zsebeket nyesett rá a szabó. Orfeumokban láttam zenebohócokat ilyen öltözetben, szinte vártam nála is, mikor vesz elő egy miniatűr szájharmónikát, vagy zenefűrészt alagútzsebeinek egyikéből. Protektorom, mely a ráeső fényben legaranyabb színével fordult a belépő felé, zamatosnak ígérkező hangján kotyogott egyet, mert természetesen az üveggel kezelt először felényalva, míg nekem csak azután adott kezet. Nincs az a lokálpincér, aki szakszerűbben tudná egy üveg nyakát kitekerni, mint az én direktorom. Csodálkozva nézett, amikor tiltakoztam az ellen, hogy nekem is töltsön az italból. A negyedik húzás után, mert ezután már csak az üvegből ivott, széles, még talán Valdemár Psylandertől tanult mozdulattal széttárta karjait, mintegy jelezve, hogy bármit kívánhatok, rendelkezésemre áll. Felugrott helyéről, kitárta az ajtót, melyen szépen sorjában belépett öt kis táncosnő. Látszott egész viselkedésükön, hogy megszokták már az ilyenfajta „jelenést". Magától értetődő mozdulattal megmutogatták magukat s minden emóció nélkül várták a választást, vagy a további utasításokat. Ismerhették a „hölgyválasz“ helyzeteket, mert kifejezés nélküli arccal várták a fejleményeket. Mikor azonban megtudták, hogy egy budapesti újság munkatársa áll előttük, aki semmi mást nem kíván tőlük, csak lerajzolni szeretné őket, felugráltak, körültáncoltak, ide-oda ráncigáltak papagájsereget meghazudtoló csipogással. Hajukat kezdték fésülgetni, ruhájukat rendezgették. Kedvesen nevetgélve figyelték a kialakuló rajzokat. Ukrán származású volt majdnem valamennyi. Rövidcsontú, alacsony, telt idomú. Magukon viselvén mindazokat a jeleket, ami egy keverék és nem nemes fajra jellemzőek. Volt köztük azonban egy, aki feltűnően hasonlított a mi Tőkés Annánkra. Ilja Holulfnak hívták. Tizenötéves, karcsú alakú, finomvonalú teremtés. Gyönyörű** színek voltak az arcán. Mongoloid világoskék szemeit hosszú szempillák takarták, hófehér bőre, duzzadt piros ajka és vörösben játszó barna haja volt. Szerény, bátortalan kislány, látszott egész viselkedésén, hogy ukrán kolléganői háttérbe szorítják, ahogy később elmesélte, déli származása miatt. Volga németek között élt egypár évet, meglepő jól beszélte a német nyelvet. Később többször találkoztam vele. Szépvonalú kezét a sok orosz hideg olyan vörösre csípte, mint annak a limonádénak a színe, amit együtt ittunk ottani „Espressokban". Mindig panaszkodott, hol a kolléganőit szidta, akik az öltözőben titokban kicserélik jó harisnyáit, hol pedig azt a tanítót átkozta, aki balettiskolába jelölte. Melankólikusan ábrándozott szülőföldjéről, ahol apja állatkereskedő volt s neki tízéves korában már fehér tevét ajándékozott. Elértéktelenedett fizetéséből alig hogy élni tudott s folyton félnie kellett, hogy szakadozó balettcipője miatt, kiesik a balettből. Karjait ölébe ejtve, mint egy kis meghajszolt madár, nyöszörögve csipogott, ilyenkor hosszú, hajlott szempilláin végigfolyt egy kövér könnycsepp. Kedve lett volna az embernek felnyalábolni őt, elrepíteni a steppe közepébe, ahol szikkadt sós mezőkön talán éppen most menekül a gaz bolsi tanító teveháton. Néha bánatosan kicsomagolta balettcipőjét. A felfedező atlaszselyem felkunkorodó szálait a nyelvén megnedvesített ujjaival lesimítgatta, egyengette. Sóhajtott, vagy szomorkás orosz dalokat dúdolászott. Sokszor igen unalmas volt szegényke, de azért megvártam, ha időm engedte, próba után. Ha az ember hónapokig nem lát már mást mint katonát és katonát, jólesik megfogni egy női kezet, még ha az mindig hideg is és szederjes is. Szabadságra utazásom előtti napon ő várt rám. Leültünk a parkban. Alattunk a nagy folyón alkonyati színek úsztak, a szembejévő szigeten orosz parasztlányok énekeltek. Magyarországról beszélgettünk. Elmeséltem neki a Gellérthegyet, a Sziget platánjai alatt tollazkodó fácánokat és mindazt, aminek felidézése édesfájós szívdobogást okoz odakint, mint neki a fehér teve, és gyér füvek a steppén. Közben ismét kicsomagolta a balettcipőt, most már én is simogattam a kifeslett rojtokat, magamban pedig elhatároztam, hogy majd Pestről meglepem őt egy vadonatúj rózsaszín balettcipővel. Valahogy megéreztem, hogy ő most tudja, hogy mit határoztam el. Kéthetes szabadságom után, víg cimborákkal utaztam visszafelé. Egymás elemózsiáját kóstolgattuk a hosszú úton. Az egyik nyitott kofferben egyszercsak megpillantottam egy balettcipőt. Szakasztott olyan volt mint az enyém. Tudod, — mesélte a koffer tulajdonosa — nagyon megsajnáltam odakint egy kislányt. Apját, aki előkelő mérnök volt, elhurcolták Szibériába a vörösök. Valahol Szentpétervár mellett volt birtokuk, már tízéves korában valódi trojkát kapott ajándékba az apjától és most rongyos balettcipője miatt ki akarják tenni a színházból. Nagyon megszerettem — folytatta mert feltűnően hasonlít a mi Tolnay Klárinkhoz. Ugyanaz az ábrándos szem, hosszú szempillák, szelídség sugárzik róla. Ilja Holubnak hívják, tizenötéves. Holub annyit jelent magyarul, hogy galamb. Pesthy István A direktor Ilja Holub