Film Színház Irodalom, 1943. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)

1943-08-06 / 32. szám

Igen tisztelt Főszerkesztő Úr! Engedje meg, hogy sok-sok mozibajáró és filmlátó (nem­ néző) nevében hálás köszönetet mondjak a »régi Egyednek” azért a cik­kért, amelyet legutóbb a mi érdekünk­ben írt. Sajnos, ez az igazság: nincs film­művészünk és így természetesen nincs filmművészetünk sem! Nálunk még nem vette soha senki komolyan ezt a »pályát!« Mindenki csak üzletet látott benne és nem művészetet. Van »Filmművészeti Kama­ránk«, van »Rendezői Akadémiánké, csak éppen nincs filmművészetünk, rendezőnk és színészünk! Pedig e három tényező nél­kül nem lehet filmet csinálni! De azért mégis megpróbálnak, mert vannak mozgó­képsorozatok a mozik műsorán, amelyeket azonban a legnagyobb jóakarattal sem lehetne filmeknek nevezni. Ugyanis a fil­meseink egy­­negyedik tényezőre találtak, amelyre alapítani mernek anyagi és főleg erkölcsi sikert. Ez a »tényezőé: a közönség! A közönség, kis k-val, a közönség, aki ma mindent »beveszte De egyáltalában fenn­­áll-e ez az eset? »Beveszem, mindent a mai közönség! Én, ha nem is kételkedem ezen a tényen, mindenesetre egy kicsiny módo­sítást szeretnék eszközölni. Biztos vagyok benne, hogy az átlagnéző, a ma annyira gúnyos mosolllyal kimondot­t közönség is sokkal szívesebben nézne meg olyan filme­ket, amelyekben valami szépet és művészi törekvést lát. Azt pedig ne mondják a filmes urak, hogy: «Ja kérem, nincs pénz és nincs idő! Két hét alatt nem lehet Hí met csinálni­« Tessék lelkesedni, ha nincs pénz és­ idő! Meg fogják látni az urak, hogy fog menni a dolog! Csak egy kis lelke­­sedé­s és szív és meg fognak szűnni az ellenséges hangú kritikák, amik ellen olyan nagyon lázadoznak! Megkülönböztetett tisztelettel S. Gy. Damjanich­ utca 18. Igen tisztelt S. Úr ! Amint látja levelére nem levélben, hanem itt válaszolok. Az »Igénytelenség orgiája» című cikksorozatom éppen abból a jogos aggodalomból született meg, hogy a nívótlanság és a tehetségte­len­ség m­á­r-m­ár teljesen el­foglalta az összes pozíció­­k­at a film és a színház terü­­l­e­t­é­n. Elámultam, hogy miket láttam a színházak és mozik nézőterén és csak azon csodálkoztam, hogy a publikum birka­türelemmel (velem együtt) végignézte ezeket az elmebajos produkciókat, s nem akadt egyet­len ember sem, aki felugrott volna a helyéről és elordította volna magát: »Na de uraim, ezt már mégsem tűrjük !* Miért ? Mert ezzel már rendészeti kihágást követne el esetleg és ennek nemkívánatos következmé­nyei is lehetnének, így tehát a közönségnek valóban nincsen más útja és módja arra, hogy a neki nemtetsző »művészinek* neve­zett produkció ellen tiltakozzék, minthogy beír egy laphoz ... Uram ! Önnek, — Isten tudja hányad­szor mondom — illetve írom ezt — igaza van ! Mégpedig feltétel nélkül van igaza, »de* és »csakhogy* nélküli Mert valóban nem arról van szó, hogy a műteremhiány miatt lehet-e, avagy nem lehet két- vagy három hét alatt jó filmet csinálni és nem is arról van szó, hogy lehet-e, avagy nem lehet százhúsz vagy százötvenezer pengőből valamirevaló filmet csinálni, avagy többszázezer pengő kell hozzá, hiszen itt vannak bizonyos inkább hírhedtnek, mint híresnek ne­vezhető filmek például, amelyek sajtó­bemutatói előtt egy elegáns úr mindig rettentő önérzetesen oda szokott állni meg­hívott publikuma elé és tizenöt-húsz percig el szokott csevegni a saját filmgyártói zseni­­­jéről, filmgyártói pályájának eredményei­ről, hogy aztán megkezdődjék a film, amelynek forrpontjában, vagy az úgyneve­zett afrikai »halálvilág«, vagy egy olyan csekélység szerepel, hogy a film főhőse, aki lehetőleg vonzó és fiatal, mint egy núbiai párduckölyök — legalábbis megvakul, hogy a nézőközönségből ilyenképpen a legorde­­nárébb módon sajtolja ki a részvét maxi­mális litermennyiségű könnyeit ! Az ilyes­mire mondom én, uram, hogy az ilyen film­vezér nem ért a filmgyártás és filmstory írás legelemibb alapjaihoz sem. Mert nem a félreérthetetlen és lehetőleg legbrutálisabb, erőszakkal kikorbácsolt hatás a fontos, és nem az ilyen módon kiterrori­zált megindultságé az igazi siker, hanem az olyan motívumoké, amelyek gyöngédebb, finomabb, közvetettebb úton indulnak el, párolognak fel a meséből: ahhoz, hogy a hőst sajnálják — nem kell még okvetlenül megvakítani. Sajnos a dilettantizmussal nem lehet vitatkozni! A dilettáns mindig felhördül, ha ezt a szemébe vágják. Kérdem Önt: mit csináljon az ember ezzel az általános ko­ri­s­t­a-, diurnista- és statiszta­forradalommal, amely egész művészi életünket elöntött el! Nem az a baj, hogy mindenki a Nemzeti Színház főszínésze, főszerkesztő és költő­­zseni akar tenni mindenáron, hanem az, hogy ha ennek az illetéktelen törekvésnek bárki is elleneszegül, rögtön rossznéven veszik, leterrorizálják és megfenyegetik. Ez a helyzet pillanatnyilag a hőmérős és csillagos mozikritikák ismert ügyével is. A filmproducernek hiába magyarázza Ön és bárki más, hogy a film amit gyártott ízléstelen, báva, híg és tehetségtelen, azt ő soha sem fogja elismerni , hogy az ellen a film ellen, amit ő ő gyártott, kifogás is eshetik! ! ! ! Mert ő, Ö nem tévedhetett, tévedni csak a hozzá nem értő közönség té­vedhet? A közönség, amely a mozit eltartja, de amelynek szava nem lehet az ellen amit lát. Ő csak váltsa meg a jegyét készpénzért, menjen be a nézőtérre és lelkesedjen mind­halálig. Ó de gyönyörű is volna a világ (filmproduceri szempontból) ha ezt lehetőleg rendeletileg lehetne úgy berendezni, hogy a filmgyártó gyártsa a maga tehetségtelen dolgait, a közönség pedig lehetőleg város­­negyedenként köteleztessék arra, hogy azt en blocc nézze meg és ráadásul még csak a száját se merje másra mint áradozásra ki­nyitni ! . .. Ezért történt, hogy — amint ezt mon­dani szokás — »kidobták a kanapét«, vagyis szordinót tétettek leg­utóbb például a filmkritikára. Ettől bizony a filmek nem lesznek jobbak­, bölcsen tudjuk. Ami pedig a levele végén említett tanácsot illeti, ha nem is vagyok teljesen tanácstalan, bevallom, hogy semmi értelmét nem látom ezen a téren a száj­­koptatásnak. Mondjam azt önnek, hogy elsősorban írókra van szükség? Holly­w­oodban például, ahol fél esz­tendőt töltöttem és be-bené­zegéltem a nagy stúdiók magánéletébe, nagy hetigdzsikkal a világ összes tájairól szerződtetik az írókat, akiket kivesznek állásaikból, minden más kenyérkereseti lehetőségüktől elvonják őket és megfelelően megfizetik, hogy csakis és ki­zárólag nekik találjanak ki témákat. Ezen a téren a »wriers department* odáig megy, hogy az írók hangulatáról is mesterségesen gondoskodik, amennyiben, ha például egy spanyol lovagtörténetet óhajt csináltatni, akkor a film írójának építtet rabbitzból egy külön spanyol lovagkastélyt, az ablakai alá fákat ültet, azokra eredeti cassiliai csalogá­nyokat édesget, hogy még a szükségelt hangulatnak forráskörülményei is hite­lesek legyenek; ha egy Murger­­ízű romantikus francia történetre van szüksége, akkor az íróját kiküldi Párisba és ott tartja hónapokig, ha kell évekig is, amíg a történet megszületik, s nem vár mindent a maga Japán vagy Belvárosi Kávéházától. Belátom, egy ponton, a pénz­kérdésben van valami igazság. Nacsakhogy, ha a pénz hiánya miatt nem tudnának egy valóságszagú történetet kapni,­­ akkor azt nem is adnák elő! A »Dramatic School” című filmemet, amelyet a Mertro- Goldwyn Mayer filmesített meg Louise Rainerrel a főszerepben annak idején, én sem csak úgy hasból találtam ki, hanem témáját húszéves színházi világban töltött fog­lalkozásomnak köszönhetem, tehát ez annyi, mintha megépítettek volna nekem egy külön „Dramatic School”­ (sz­ín­i­iskola) vilá­got, tanárokkal tanrenddel, görlökkel és sztárjelöltekkel egyetemben. Mit tartok még fontosnak? Mondjunk végre le a külföldi filmlátományok szülte utánérzésekről. És ne akarjuk minden­áron a Gyarmat utcában hátsólépcső-Marlene Dietricheket kreálni, nyugodjunk bele, hogy a naivának nem kell okvetlenül Deanna Dur­­binnak lenni és a hősnek legalábbis Clark Gabiének Az álnagyvilágiság és az álnagy­­vonalúság csak megbosszulja magát, felesle­ges minden ok nélkül a filmet például azzal kezdeni, hogy a hősnő lobogó hajjal vágtat a széles magyar pampákon, mert a nyeregben ülni is kell tudni, sőt a nyeregből ki is lehet pottyanni ! Hagyjuk tehát az összes után­zásokat és utánérzéseket. N­e a­k­ar­j­u­n­k hollywoodiabbak lenni a holly­woodi­a­k­n­á­k, — inkább az írói lélek melegségével, ötletességével, — mondjuk ki — tehetségével pótoljuk azt, am­i­­nek pótlására úgyis, hiába vágyakozunk... Legyünk techt­­ek. És elsősorban, az Isten szerelmére, m­a­­g­y­ar­ok legyünk ! Mennyi gazdagság, lélek, szellem, báj van az igazán magyar témákban, a­miért akarunk mindenáron Jávorból Garry Coopert, Ajtayból Spencer Tracyt csinálni, a hozzájuk és mögéjük tar­tozó és leutánozhatatlan kaliforniai és wild­­west — hátterekkel! Legyünk Magyarok ! Mert mihelyt őszinték leszünk már sokkal könnyebben lehe­tünk — tehetségesek is! Szóval egyetlenegy tanácsom van és egyetlenegy utat tartok célravezetőnek: az őszinteséget! De a kérlel­hetetlen őszinteséget! Tart­sunk önismereti vizsgálatot számoljunk le azzal, hogy kik vagyunk és mik vagyunk és­­ mire tudunk vállalkozni, mire ^ vagyunk képesek. És mikor ezt ^ a számfejtést megejtettük, ^ addig nyújtózzunk ameddig ^ a takarónk ér! A téma l­e­he­­től­eg ne ágaskodjon a c­s­i­l­­lag­ok felé, ha — alacsony a­n termetünk, de vigyen szivet, fi szeretetet és gyöngédséget abba ^ az ágaskodásba melyre v­á­l­­j­lalkozik!­­ Más radikális megoldás ^ nincs — csak a tehetség r­ad­i­k rí­ f­­izmus ajta már a producer elpuskázta­­ a filmet, — a cenzor legalább ne engedélyezze! Nemcsak azért, hogy­­ a közönséget ne bosszantsa halálra, de azért is, hogy a néhány évvel ezelőtt szépen megindult magyar filmgyártásra ne hozzon . . sokkal nagyobb szégyent, mint ami- * Igent ez a jelenlegi magyar [ filmgyártás e­d­d­ig i­s mind­en- • kire hozott tC? ' — '­­ FILMGYÁRTÁS ÜGYÉRŐL FILM SZÍNHÁZ IRUHALOM * SZURKESZTI ELIYUD ZULTAJI * VI. ttvruLiAin­o*. olaju

Next