Film Színház Irodalom, 1943. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)
1943-08-06 / 32. szám
Igen tisztelt Főszerkesztő Úr! Engedje meg, hogy sok-sok mozibajáró és filmlátó (nem néző) nevében hálás köszönetet mondjak a »régi Egyednek” azért a cikkért, amelyet legutóbb a mi érdekünkben írt. Sajnos, ez az igazság: nincs filmművészünk és így természetesen nincs filmművészetünk sem! Nálunk még nem vette soha senki komolyan ezt a »pályát!« Mindenki csak üzletet látott benne és nem művészetet. Van »Filmművészeti Kamaránk«, van »Rendezői Akadémiánké, csak éppen nincs filmművészetünk, rendezőnk és színészünk! Pedig e három tényező nélkül nem lehet filmet csinálni! De azért mégis megpróbálnak, mert vannak mozgóképsorozatok a mozik műsorán, amelyeket azonban a legnagyobb jóakarattal sem lehetne filmeknek nevezni. Ugyanis a filmeseink egynegyedik tényezőre találtak, amelyre alapítani mernek anyagi és főleg erkölcsi sikert. Ez a »tényezőé: a közönség! A közönség, kis k-val, a közönség, aki ma mindent »beveszte De egyáltalában fennáll-e ez az eset? »Beveszem, mindent a mai közönség! Én, ha nem is kételkedem ezen a tényen, mindenesetre egy kicsiny módosítást szeretnék eszközölni. Biztos vagyok benne, hogy az átlagnéző, a ma annyira gúnyos mosolllyal kimondott közönség is sokkal szívesebben nézne meg olyan filmeket, amelyekben valami szépet és művészi törekvést lát. Azt pedig ne mondják a filmes urak, hogy: «Ja kérem, nincs pénz és nincs idő! Két hét alatt nem lehet Hí met csinálni« Tessék lelkesedni, ha nincs pénz és idő! Meg fogják látni az urak, hogy fog menni a dolog! Csak egy kis lelkesedés és szív és meg fognak szűnni az ellenséges hangú kritikák, amik ellen olyan nagyon lázadoznak! Megkülönböztetett tisztelettel S. Gy. Damjanich utca 18. Igen tisztelt S. Úr ! Amint látja levelére nem levélben, hanem itt válaszolok. Az »Igénytelenség orgiája» című cikksorozatom éppen abból a jogos aggodalomból született meg, hogy a nívótlanság és a tehetségtelenség már-már teljesen elfoglalta az összes pozíciókat a film és a színház területén. Elámultam, hogy miket láttam a színházak és mozik nézőterén és csak azon csodálkoztam, hogy a publikum birkatürelemmel (velem együtt) végignézte ezeket az elmebajos produkciókat, s nem akadt egyetlen ember sem, aki felugrott volna a helyéről és elordította volna magát: »Na de uraim, ezt már mégsem tűrjük !* Miért ? Mert ezzel már rendészeti kihágást követne el esetleg és ennek nemkívánatos következményei is lehetnének, így tehát a közönségnek valóban nincsen más útja és módja arra, hogy a neki nemtetsző »művészinek* nevezett produkció ellen tiltakozzék, minthogy beír egy laphoz ... Uram ! Önnek, — Isten tudja hányadszor mondom — illetve írom ezt — igaza van ! Mégpedig feltétel nélkül van igaza, »de* és »csakhogy* nélküli Mert valóban nem arról van szó, hogy a műteremhiány miatt lehet-e, avagy nem lehet két- vagy három hét alatt jó filmet csinálni és nem is arról van szó, hogy lehet-e, avagy nem lehet százhúsz vagy százötvenezer pengőből valamirevaló filmet csinálni, avagy többszázezer pengő kell hozzá, hiszen itt vannak bizonyos inkább hírhedtnek, mint híresnek nevezhető filmek például, amelyek sajtóbemutatói előtt egy elegáns úr mindig rettentő önérzetesen oda szokott állni meghívott publikuma elé és tizenöt-húsz percig el szokott csevegni a saját filmgyártói zsenijéről, filmgyártói pályájának eredményeiről, hogy aztán megkezdődjék a film, amelynek forrpontjában, vagy az úgynevezett afrikai »halálvilág«, vagy egy olyan csekélység szerepel, hogy a film főhőse, aki lehetőleg vonzó és fiatal, mint egy núbiai párduckölyök — legalábbis megvakul, hogy a nézőközönségből ilyenképpen a legordenárébb módon sajtolja ki a részvét maximális litermennyiségű könnyeit ! Az ilyesmire mondom én, uram, hogy az ilyen filmvezér nem ért a filmgyártás és filmstory írás legelemibb alapjaihoz sem. Mert nem a félreérthetetlen és lehetőleg legbrutálisabb, erőszakkal kikorbácsolt hatás a fontos, és nem az ilyen módon kiterrorizált megindultságé az igazi siker, hanem az olyan motívumoké, amelyek gyöngédebb, finomabb, közvetettebb úton indulnak el, párolognak fel a meséből: ahhoz, hogy a hőst sajnálják — nem kell még okvetlenül megvakítani. Sajnos a dilettantizmussal nem lehet vitatkozni! A dilettáns mindig felhördül, ha ezt a szemébe vágják. Kérdem Önt: mit csináljon az ember ezzel az általános korista-, diurnista- és statisztaforradalommal, amely egész művészi életünket elöntött el! Nem az a baj, hogy mindenki a Nemzeti Színház főszínésze, főszerkesztő és költőzseni akar tenni mindenáron, hanem az, hogy ha ennek az illetéktelen törekvésnek bárki is elleneszegül, rögtön rossznéven veszik, leterrorizálják és megfenyegetik. Ez a helyzet pillanatnyilag a hőmérős és csillagos mozikritikák ismert ügyével is. A filmproducernek hiába magyarázza Ön és bárki más, hogy a film amit gyártott ízléstelen, báva, híg és tehetségtelen, azt ő soha sem fogja elismerni , hogy az ellen a film ellen, amit ő ő gyártott, kifogás is eshetik! ! ! ! Mert ő, Ö nem tévedhetett, tévedni csak a hozzá nem értő közönség tévedhet? A közönség, amely a mozit eltartja, de amelynek szava nem lehet az ellen amit lát. Ő csak váltsa meg a jegyét készpénzért, menjen be a nézőtérre és lelkesedjen mindhalálig. Ó de gyönyörű is volna a világ (filmproduceri szempontból) ha ezt lehetőleg rendeletileg lehetne úgy berendezni, hogy a filmgyártó gyártsa a maga tehetségtelen dolgait, a közönség pedig lehetőleg városnegyedenként köteleztessék arra, hogy azt en blocc nézze meg és ráadásul még csak a száját se merje másra mint áradozásra kinyitni ! . .. Ezért történt, hogy — amint ezt mondani szokás — »kidobták a kanapét«, vagyis szordinót tétettek legutóbb például a filmkritikára. Ettől bizony a filmek nem lesznek jobbak, bölcsen tudjuk. Ami pedig a levele végén említett tanácsot illeti, ha nem is vagyok teljesen tanácstalan, bevallom, hogy semmi értelmét nem látom ezen a téren a szájkoptatásnak. Mondjam azt önnek, hogy elsősorban írókra van szükség? Hollywoodban például, ahol fél esztendőt töltöttem és be-benézegéltem a nagy stúdiók magánéletébe, nagy hetigdzsikkal a világ összes tájairól szerződtetik az írókat, akiket kivesznek állásaikból, minden más kenyérkereseti lehetőségüktől elvonják őket és megfelelően megfizetik, hogy csakis és kizárólag nekik találjanak ki témákat. Ezen a téren a »wriers department* odáig megy, hogy az írók hangulatáról is mesterségesen gondoskodik, amennyiben, ha például egy spanyol lovagtörténetet óhajt csináltatni, akkor a film írójának építtet rabbitzból egy külön spanyol lovagkastélyt, az ablakai alá fákat ültet, azokra eredeti cassiliai csalogányokat édesget, hogy még a szükségelt hangulatnak forráskörülményei is hitelesek legyenek; ha egy Murgerízű romantikus francia történetre van szüksége, akkor az íróját kiküldi Párisba és ott tartja hónapokig, ha kell évekig is, amíg a történet megszületik, s nem vár mindent a maga Japán vagy Belvárosi Kávéházától. Belátom, egy ponton, a pénzkérdésben van valami igazság. Nacsakhogy, ha a pénz hiánya miatt nem tudnának egy valóságszagú történetet kapni, akkor azt nem is adnák elő! A »Dramatic School” című filmemet, amelyet a Mertro- Goldwyn Mayer filmesített meg Louise Rainerrel a főszerepben annak idején, én sem csak úgy hasból találtam ki, hanem témáját húszéves színházi világban töltött foglalkozásomnak köszönhetem, tehát ez annyi, mintha megépítettek volna nekem egy külön „Dramatic School” (színiiskola) világot, tanárokkal tanrenddel, görlökkel és sztárjelöltekkel egyetemben. Mit tartok még fontosnak? Mondjunk végre le a külföldi filmlátományok szülte utánérzésekről. És ne akarjuk mindenáron a Gyarmat utcában hátsólépcső-Marlene Dietricheket kreálni, nyugodjunk bele, hogy a naivának nem kell okvetlenül Deanna Durbinnak lenni és a hősnek legalábbis Clark Gabiének Az álnagyvilágiság és az álnagyvonalúság csak megbosszulja magát, felesleges minden ok nélkül a filmet például azzal kezdeni, hogy a hősnő lobogó hajjal vágtat a széles magyar pampákon, mert a nyeregben ülni is kell tudni, sőt a nyeregből ki is lehet pottyanni ! Hagyjuk tehát az összes utánzásokat és utánérzéseket. Ne akarjunk hollywoodiabbak lenni a hollywoodiaknák, — inkább az írói lélek melegségével, ötletességével, — mondjuk ki — tehetségével pótoljuk azt, aminek pótlására úgyis, hiába vágyakozunk... Legyünk techtek. És elsősorban, az Isten szerelmére, magyarok legyünk ! Mennyi gazdagság, lélek, szellem, báj van az igazán magyar témákban, amiért akarunk mindenáron Jávorból Garry Coopert, Ajtayból Spencer Tracyt csinálni, a hozzájuk és mögéjük tartozó és leutánozhatatlan kaliforniai és wildwest — hátterekkel! Legyünk Magyarok ! Mert mihelyt őszinték leszünk már sokkal könnyebben lehetünk — tehetségesek is! Szóval egyetlenegy tanácsom van és egyetlenegy utat tartok célravezetőnek: az őszinteséget! De a kérlelhetetlen őszinteséget! Tartsunk önismereti vizsgálatot számoljunk le azzal, hogy kik vagyunk és mik vagyunk és mire tudunk vállalkozni, mire ^ vagyunk képesek. És mikor ezt ^ a számfejtést megejtettük, ^ addig nyújtózzunk ameddig ^ a takarónk ér! A téma lehetőleg ne ágaskodjon a csillagok felé, ha — alacsony an termetünk, de vigyen szivet, fi szeretetet és gyöngédséget abba ^ az ágaskodásba melyre váljlalkozik! Más radikális megoldás ^ nincs — csak a tehetség radik rí fizmus ajta már a producer elpuskázta a filmet, — a cenzor legalább ne engedélyezze! Nemcsak azért, hogy a közönséget ne bosszantsa halálra, de azért is, hogy a néhány évvel ezelőtt szépen megindult magyar filmgyártásra ne hozzon . . sokkal nagyobb szégyent, mint ami- * Igent ez a jelenlegi magyar [ filmgyártás eddig is minden- • kire hozott tC? ' — ' FILMGYÁRTÁS ÜGYÉRŐL FILM SZÍNHÁZ IRUHALOM * SZURKESZTI ELIYUD ZULTAJI * VI. ttvruLiAino*. olaju