Film Színház Irodalom, 1943. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)
1943-08-13 / 33. szám
A Vígszínház igazgatói szobájában beszélgetünk Harsányi Zsolttal a kortársakról, így beszél a mai magyar prózáról: — A mai magyar próza, annak ellenére, hogy sokan hangoztatják és vészharangot húznak fölötte, nézetem szerint nem jutott kátyúba, sőt ez a próza új irányba fog fejlődni, ha a sok fogadatlan prókátor hagyja. Azt kell mondanom, hogy a legkevesebb akadályt a hivatalos cenzúra taszítja a mendegélő irók lába elé! A főbaj az, hogy az élet minden pontján olyan hisztériát lehet tapasztalni az embereken, amely a kritika és a hatalmi téboly egy furcsa keveredéséből áll elő. Minden közületben akadnak új világmegváltók, akik az életet a saját türelmetlen parancsaik szerint szeretnék továbbszervezni és ha nem történik minden az ő belső szavukra, felháborodva azonnal ölni szeretnének. Én az ilyen emberekkel nemigen foglalkozom, mert lehetetlennek találom az egyetlen gyógyszer alkalmazását, valamennyi elmeállapotát sürgősen meg kellene vizsgálni. Ez azonban, sajnos, kivihetetlen, csendesen a kuckómba bújok és eszeveszettekkel nem folytatok hiábavaló vitákat. Barátaimmal annál többet vitatkozom, de azok, — barátaim. Míg mindezt elmondja, legalább hat cigaretta parázslótt fel ujjai között. — Kiket ismer el regényíró-kortársai közül, ns miért? Egy pillanatig mély csönd. Aztán szaggatottan, nagyon lassan elkezdi. — Az élő regényírók közül, — ha ezt a műfajt kérdezi legelőször — az én emberem Tamási Áron. •— Miért? — húzzuk fel szemöldökünket. — Én őt nagy írónak tartom, mert amit csinál, az éppen olyan rangú, mint egy vallás apostolának munkája. Félbeszakítjuk. — A mai irodalmi viták során sokszor szembehelyezik Nyirőt Tamásival, mérlegelik őket, hol az egyik, hol a másik író rovására. Erre: 1 — A magam részéről Nyírőt az erdélyi irodalom egyik kitűnő kifejezőjének tartom. Érdeméül írom fel: rendkivül eszesen választja meg irodalmi hatásának eszközeit, nagyrabecsülöm humorát, szeretem stílusa magyarságát és a magam számára (mások részére nem óhajtok katedra lenni) régen elraktároztam őt a hasznos írók közé. •— Nem gondolja-e, hogy Surányi Miklósról, aki végeredményben kortárs és nagy író volt, ma nemigen beszélnek? — Surányira, aki jó barátom volt, nagy szeretettel emlékezem vissza, különösen életének utolsó szakaszára, melynek ideje alatt nagy szenvedéseinek közeli tanúja voltam. Csak kemény kritikával tudok gondolni azokra a támadásokra, amelyek Széchenyi-könyve megjelenésének idejében irányultak feléje. Ha nem keresek pozitív bizonyítékot arra, hogy író volt, ez a negatív bizonyíték megmutatja. Mert a kispolgár fantáziájában él egy bizonyos elképzelés ,nemzetünk nagyjai-ról. A nemzet nagyja mintaképe a jó családapának, az erkölcsös hazafinak, érezni csak buzgó történelmi lelkesedéssel tud, vagy legfeljebb nemes haragot mutathat, de különben díszmagyarban alszik és lefekvés előtt elszavalja a himnuszt. Nemzetünk nagyja ez elképzelés szerint csak fantom és csak annyira ember, mint az elemi iskolai falitábla. Ha azonban jön az író és megírja embernek, akkor rögtön égig csap a kispolgár hazafias és többnyire elvetemedetten hazug felhorkanása: ,J Ezt az írót meg kell követni, mert embert merészelt írni! S tehát: halottgyalázást követett el! Néhány pillanatnyi szünet után már a költőkre kerül a sor. Kit tart, — kérdezzük — az élő költők közül legnagyobbra? A KORTÁRSAKRÓL — Illyést! — feleli hirtelen és határozottan. Ellentmondunk: — Úgy hisszük, hogy Illyés Gyulának mint költőnek legnagyobb hibája az, hogy sehogysem tud, vagy nem akar, megbirkózni a formával... — Kérem, a formaművészetre váa nem jó idő jár. Azt kell hinnem, hogy a költészet a forma alól bizonyos felszabadulást keres. Ez már nekem új. Néhai barátom, Kosztolányi Dezső, vagy másik jó barátom Tóth Árpád, nem merték volna leírni azokat a szinte sziklából való és az ő számukra pongyola szavakat, amelyek Illyést és Szabó Lőrincet joggal nagy költőkké avatják. — Mécs László? — Az első generációhoz tartozik formaérzék dolgában és bámulatos az a jó értelemben használt szó, amely olyan lendületessé teszi minden versét: a sváda. — József Attila? — Erre egyszerűen és röviden csak ezt válaszolhatom: nagy költő volt. — Áll-e olyan irodalmi magaslaton a mai esszé, s vannak-e olyan művelői, mint Gyulay Pál és Péterffy Jenő idejében? Kicsit gondolkozik. — Nem. Az esszéiró kortársak közül igen nagy tisztelettel viseltetem Németh László tehetsége iránt. De sajnálatosan egyoldalúnak látom. Németh László egyébként azokra, akik palástjába kapaszkodnak és élősködnek rajta, nem részél még gépfegyverrel sem lőni. — Ön, mint színházi szakember, milyen érzelmekkel viseltetik a mai magyar drámaírással szemben? A kritikusok majdnem egytől-egyig silánynak bélyegzik a d drámairodalom mai terméseit... — Szerintem a magyar drámairásnak a világon semmiféle baja nincs. Drámaíróink tehetségesek és csak az az egy kérésem van a közvéleményhez: hagyják őket dolgozni. Sokszor olvasom azt a képtelen követelést, hogy a drámaíró nyúljon a közélet „aktuális" problémáihoz. Én pedig azt mondom a színműírónak, hogy nyúljon ahhoz, ami tehetségét vonzza! — Hunyady Sándor? — Nagyon szívesen beszélek róla. Hunyady Sándor például sohasem fogadott el rendelvényeket, kuruzslók által írt politikai célú recepteket, hiszen az ilyen felszólítások rendesen azt jelentik, hogy a színműíró álljon be az ő kortes-tömegeikbe és óbégassa az ő politikai dalukat. Hunyady ezt nem is tette soha, Írta azt, amit a tehetsége diktált. Jó ízó volt, ennyi az egész. — S Márai? — Személyesen is nagyon szeretem Márait és érdemei szerint is nagyon becsülöm, ő az író az újságírásban. Egyszerűen remekírónak tartom. - Szemmel tartja-e a fiatalokat, s néha olvas-e egy-egy munkát a fiatal generáció tehetségesebb tagjainak tollából ? Hosszú ideig csend. Nagysokára:. _A fiatalabokat, sajnos meg kell vallanom, csak hivatalosan olvasom. A darabjaikat, melyeket ideküldenek. De ha egy vers néhány sora megragad, nem megyek el mellette és nem tudom nem elolvasni. Így tűnt fel nekem az a Jankovich Ferenc nevű költő, akit igen sokra tartok. — Helyénvalónak tartja-e azt az irodalmi vitát amely napjainkban túlzottan elfajult a népiesek és urbánusok között ? A támadást inkább a népiesek vezetik... — Egyszerűen, nem hogy helyénvalónak, hanem esztelenségnek tartom, mert ezek szerint Madách Imre: nem volt szó! A búcsúzásnál még ezt mondja: — Nem is tudom mi az: „urbánus!'! Körösfény Vilim»»