Film Színház Irodalom, 1943. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)

1943-09-24 / 39. szám

Furcsa találkozása a véletlennek, hogy Rajnai Gábor éppen egy fiatal szerelmes faun szerepében szökkent a magyar színé­szek első sorába. Ez a siker szinte­ szinte jelképes. Farnus a római mitológiában a természet istene volt, Rajnainak pedig böl­csője, otthona, hazája a természet. _ Mai napig száműzöttnek érzi magát a színház porral és vegyes illatokkal átitatott leve­gőjében. Szíve fáské, orra-tüdeje a föld szagát szomjúhozza. Szufitákkal teleagga­tott zsinórpadlás helyett kék ég utáni áhí­tozik; napsugárra, holdsugárra a reflektor­fény és a rivaldalámpák helyett. — Én az erdőt, a mezőt, a puskát áldoz­tam föl a színpadért — szokta mondani. Vidéken született Ménesen, szőlőben nőtt fel.­­Anyja, nagyanyja bortermelő volt A két asszony nevelte. Forrai induló képzelőerőnek jó melegágya a női légkör. Rajnainak születésétől kezdve gazdag volt a fantáziája; kedves állataitól, a szabad természettől az csábította a színpadra. Hatéves koráig a mesét szerette. Attól kezdve, hogy színdarabot látott lelkét ez a megelevenedett mesevilág töltötte be. Tü­kör előtt, szedett vedett jelmezekben, vatta­­szakállal, fakarddal maga is színházasdit játszott. Nagyobb fiú korában hétről-hétre ott ült az aradi színház földszintjének leges­­legelső sorában. És otthon, maga költötte jelenetek, darabok meséjét adta elő. Hogy örökösen szárnyaló fantáziáját kiélhesse, beiratkozott a Színiakadémiára. Pályájának első két esztendejét Kolozsvá­ron töltötte. Onnan a Vígszínházhoz, majd hónapokon belül a Nemzetihez került Számottevő kezdeti sikeek voltak m­ár mögötte (»Patelin mester«, »Ludas Ma­tyi«), amikor a »Szent­ivánéji álom« Puck­­jánál is különlege­sebb szerep rátalált a színészre, kinek lel­ke rokon a természet­tel, hajlékony teste pajkos szelleme ki tudja fejezni egy ke­cses állatisten gro­taszk báját. Kedves, szép, vigyori arcából szinte kinőtt a két kurta szarv, fürjt testéhez hozzátarto­zott a kecskeláb. Ugrásai, szökellései ak­robatamutatványoknak is beillettek. Volt egy felejthetetlen tánca. Nem tanulta, nem próbálta, a zene hangjára szemünk előtt rögtönözte a házifőpróbán. Élményt nyújtott A széksorokban felmorajlott a csodálkozás. Olyan természetesen, ahogy a szél fúj, ugyanolyan elemi erővel is, ki­táncolta magából mindazt az életörömöt kópéságot, lelki és testi vágyódást, ami vénében izzott Akkor éreztük meg, amit hónapokkal később Djagilev világhírű oroszbaletje is bebizonyított, hogy a tánc kifejezőbb lehet a szónál, hogy mimikával a táncos dermesztőbb sikolyt hasíthat a szívekbe, az idegekbe, mint hanggal a szí­nész.­­ Főpróba után egyik növendéktársam megkérte Rajnait hogy árulja el neki a műhelytitkot: milyen Úton módon jut el a színész ahhoz a végső őszinteséghez, mely­­lyel ő a faun táncában­ megmutatta lemez­telen­í­tett lényét! — Ekkora szemérmetlenségre csak a mes­terség iránt való szeretet viszi rá az em­bert. Semmi más — felelte Rajnai. A növendék azóta számtalan példán megtanulhatta, hogy puszta hivatásszere­­tetből bajos eljutni ehhez a szent szemér­metlenséghez. Csaknem valamennyi színész rajongva , szereti hivatását de legbensőbb énjét feltárni csak művész tudja. * Közel harmincöt évi színészi működése alatt Rajnai a klasszikus és modern szere­ RAJNAI GÁBORRÓL péri légióját vitte sikerre. Zökkenők nél­kül, könnyűszerrel jutott el a sihederektől a rangos magyar urakig. Alakjai csaknem mindig rokonszenvesek. Úri lénye sugároz rájuk és beléjük külső és belső eleganciát. Humora is kellemes, ártalmatlan ember humora, útja ezért oly könnyű és nyíl­egyenes a rekeszizmokhoz. A kacagást mindjárt színpadra lépése pillanatában elő­legezi neki a közönség. Komoly szerepek­ben szinte­­féken kell tartania az eleve fe­léje áradó nevetőkedvet Nem »ambiciózus« színész. Nem szalad szerep után. Eljátssza,­­ amit ráosztanak, akár öröme telik benne, akár nem. A ked­­vére való szerep testi-lelki gyönyörűséget szerez neki, mint a »Kék róka«, a­ »Ka­land«. Egyfolytában két éven keresztül játszotta a »Kaland« orvosprofesszorát és egyetlen percig sem volt­­terhére a lelket­­örlő sorozatos előadás. Szeret egyszerű, jó­hiszemű embereknek játszani, akik tudnak sírni és nevetni. Mindig örül a munkáselő­adásoknak. Úgy tapasztalta, hogy az a kö­zönség tud a legőszintébben sírni, nevetni. A film nem nyújt neki olyan kielégü­lést amilyet a színház. Szerinte a filmen a színész csak a kisujját mutathatja meg. Nem hiszi, hogy ott Valaha is hozzájusson ahoz az igazán művészi feladathoz, mely­hez kedve volna, mert öreg szerep nálunk sohasem pillére a darabnak. Lusta embernek mondja magát, pedig akkor sem tétlen, ha beteg. Amikor nem játszhat akkor más területen éli ki fantá­ziáját. Portrékat raj­zol. Biztos kézzel, ke­vés vartással, művészi színvonalon. Meglátja, megérzi és ki is fe­jezi azt ami a modell arcában humoros vagy jellegzetes. Ha színjátszás helyett a rajzolást választja ke­nyerének, abból is megélne. Olyan sok­irányú a tehetsége, hogy kénytelen f­elve­télni adottságait. Szenvedélyes va­dász. Lakása többet árul el gazdája va­dászáról­­jából, mint színpadi sikereiből. Sehol egy színházi fénykép a falon. An­nál több agancs. A könyvespolcokon gazdag gyűjteménye a régi­­és új vadászkönyveknek. A hazai és külföldi vadász irodalomnak alapos is­merője. Szíve szerint napestig puskával járná az erdőt Kora ifjúsága óta bérel vadászterüle­tel, de csak néhanapjján szaba­dul el a kulisszák rengetegéből, hogy él­vezze a puskáját és az erdő miszticizmu­sát. — Miniig új és új élmény számomra, ha belépek az erdőbe. Elbáért, elringat a han­gulata — mondja nosztalgiával. — Kínoz a vágy és a fájdalom, amikor idebenn ülök a városban és odakünn­yebegényben húz­nak a szalonkák, üzekednek az őzek, bőgnek a bikák. Az erdőt a mezőt a puskát föláldozta a színpadért de a természethez hű maradt Huszonöt esztendő óta, állandó és nagy színházi elfoglaltsága mellett, a gyümölcs­fák százait ültette el a jó agyagos, budai földbe. Saját kezével. Maga választotta ki a fajtát a helyett Csemetéit maga ,met. Szette, ojtotta, nevelte. Szeretettel, türelem­mel, hozzáértéssel. Bortermelő őseitől örö­költe érzését a gyümölcstermeléshez, ösztö­nét azonban megpótolta olvasással, tanu­lással is. Belgiumban, Franciaországban ta­nulmányozta az őszibaracktermelést. Ma, a Hűvösvölgyben, négyezer négyszögölnyi te­rületen, mint a gyümölcsöskert jelzi kezemun­­kájának maradandó eredmény­ét. Rajnai Gábort nem ismerheti más, csak az, aki gyümölcsösében sétált vele. A szak­értő tekintetével jártatja körül a szemét megemelgeti a gyümölcsöt hogy beérett-e már. Megállapítja, melyik zsendül, melyik szotgosodik, melyiken kell kezdeni a szedést. Apja, dajkája, orvosa valamennyi fájának. — Elveszettnek tartanám azt az esztendőt, amelyikben nem ültethetnék fát. Ezt a mondatot kívüle aligha mondta ki színész. A színész a múló percnek alkot. Munká­jának illanő bérei: a könny, a kacagás, a taps, menten az ölébe hűlt de a jövő szá­mára abból, amit teremtett, legjobb esetben hangulat- és emlék­oszlányok maradnak meg. A faültető ember a jövő munkása. Fáinak árnyékát termését mások élvezik majd. Olyan »közönség« számára dolgozik, mely neki semmi formában nem adhat már ju­talmat Rajnai Gábor az a fehér holló, aki egye­síti magában a két ellentétes típust Színész és faültető ember. A jelen munkája és a jö­vőé. -y ‘^^iAjdLl^SLarr^CjL. tervVvb| CJlXo

Next