Film Színház Irodalom, 1943. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)

1943-07-16 / 29. szám

PEGGY Ma a hangulatomhoz tulajdonképpen sehogyan sem illik ez a vidám oldal. Mialatt Erdélyben voltam, a múlt héten meghalt a Peggy kutyám. Tizennégy évig jóban­­rosszban hűséges élettársam volt. Mér­hetetlenül fáj a szívem érte. Azt mondják, hogy amikor elutaztam, a csukott kapunál üvöltött, napokig nem evett, nem ivott, üveges szemmel, vágyakozva nézett utánam. Kötetekre valót tudnék róla mesélni. Mind­e­dig az volt az érzésem, hogy Peggynek titkos karkötőórája van, azon figyeli, hogy­­ hány óra. Hihetetlen időérzéke volt, mind pe­­dig tudta, mikor kell minket haza várnia. Véleményem szerint újságot is olvasott. Skót kutya volt, az a fajta, amely tudva­lévőn üvöltve, énekelve ugat. Szegény mamát nagyon óvtuk a lármától. Peggy, ez a bölcs, kis jószág tudta ezt és amikor a mama lakása előtt mentünk el, mindig némán jött utánam. Egyik este, amikor hazajöttem, benéztem a mamához. Csönd volt nála és sötétség. Már aludt. Lábujj­hegyen léptem vissza és halkan, óvatosan csuktam be magam mögött az ajtót. A két­­ ajtó között véletlenül bentfelejtettem a kutyát. Peggy semmiáron sem szerette volna az éjszakát ezen a kényelmetlen helyen tölteni, viszont tudta, hogy a mamát nem szabad hangos ugatással zavarni. És ekkor, hogy figyelmeztessen magára, halkan, édesen meg­szólalt : huiiii! Szordinóval ugatott. Gyor­san kiszabadítottam, megveregettem a vállát és ő elégedetten csóválta a farkát Amikor felérkeztünk a mi lakásunkba, torkasza­­kadtából ugatni kezdett és diadalmasan nézett rám, mint aki azt mondja: „tudom én mi a házirend!“ APÁM INTERJÚT AD Imádtam az apám­ ezt, aki a legkülönö­sebb, legérdekesebb, legragyogóbb rmbi volt. Későn házasodott meg, sokkal idősebb volt, mint anyám, nekünk gyerekeknek nem is apánk, hanem nagy­apánk lehetett volna. Amikor végre beletörődött abba, hogy színésznő és a Nemzeti Színház tagja lettem, valamelyik újság megkérte, nyilatkozzon arról, ho­gyan lett a lánya színésznő. Apám nem szerette a színház körül való mókázást, de megírta az interjút. Tündöklő humorának tökéletes kép­ ez. Részletesen elmesélte benne saját életrajzát, elmondta, hogy 18­­9-ben, emigrációban született. Apja Bem ve­zérkari főnöke volt, ő maga Német­országban végezte tanulmányait, bá­nyamérnök lett stb., stb. Végre Ma­gyarországra került. Egyszer elment a Nemzeti Színházba, végignézte az elő­adást és azt mondta: „Ejnye, ejnye, itt nemsokára új naivára lesz szükség.“ A cikket úgy fejezte be: ,Miután ezt meg­állapítottam, megházasodtam és szállítot­tam a színháznak egy naivát.“ FELVILÁGOSÍTÁS Talán nyolcéves lehettem, amikor Rudi bátyám, aki néhány évvel idősebb nálam­­nál, felvilágosított. Megmagyarázta ne­kem, hogy a lányokat a nő, a fiúkat a férfi hozza a világra. Szüleimnek akkori­ban gyakori vendége volt Ritter bácsi, egy kövér, idősebb agglegény. Rudi már régóta gyanakodóan figyelte. Egyszer azt mondta nekem: Most figyelj, Gizi.­“ Ezzel odaállt a kövér úr elé, kis ujját vendé­günk nagy pocakjára illesztette és hun­cutul azt kérdezte: ,Jlitter bi­csi, mi van a hasában? Ritter bácsi lehajolt a kisfiú­hoz és szigorú hangon azt dörmögte: „Sör!“ AZ ÉNI/MŰOLDALAM PÁRIZSI SIKER Londonból Párizsba utaztam, egy kedves, öreg angol úr és fiatal unokah­úga társasá­gában. Egyik este elmentünk abba a gyö­nyörű nyári mulatóba, ahol a Dolly-sisterek léptek fel. A két Dolly abban az időben fan­tasztikusan népszerű volt, az emberek ájul­­tan és tombolva ünnepelték őket. Egyfor­mán lépkedtek, egyformán voltak öltözve, hol négernek, hol királynőnek, jelentek meg, a közönség egyik ámulatból a másikba esett- Angol társaságomnak szerényen megjegyez­tem, hogy személyesen ismerem a Dolly-nő­­véreket. Az angol lány izgatottan felém for­­dult: »Ha ismeri őket, akkor menjünk be hozzájuk az öltözőbe!­,­­Lavórba jöttem, elpi­rultam. Az angol lány gyanakodott figyelt, már abban is kételkedett, hogy színésznő va­gyok, sem modorom, sem megjelenésem nem volt számára elég »színésznős«. De, hogy a Dolly-sister­eket, ezeket a világsztárokat személyesen ismerem, az már igazán hence­gésnek hangzott. Az angol lány egyre un­szolt, menjünk be hozzájuk. Nem szeretek öltözőbe járni és különben is attól féltem, hogy a Dollyt­ nem ismernek meg. A frizu­rám is megváltozott, talán én is... De azért elindultunk az öltözők felé. Kétségbe­­esetten imádkoztam, hogy bár­ vége lenne a szünetnek, mielőtt odaérnénk. Ahogy így remegtem, a folyosón a pesti színházi lap főszerkesztője jött felém. Ugyanaz a főszer­kesztő, aki két évvel ezelőtt a Dollykat be­hozta hozzám az öltözőmbe. »Giziké —kiál - t°lt felem — jöjjön le­ velem a Dolly-siste­­rekhez, hogy örülnek majd magának.« És máris vonszolt magával. A Dollyk ujjongva fogadtak: »Hallo Gizi!« Nyakamba borultak, könnyeztek a viszontlátás örömétől és meg­hívtak vacsorára. Az angol lány elbűvölten nézett rám. Imponáltam neki. Talán még azt is elhitte akkor, hogy színésznő vagyok. NYARALÁS Néhány évvel ezelőtt Ausztriában nyaraltam az urammal és jóbarátnőmmel, a kiváló orvosnővel. Kirándultunk egy Almra, zuhogó esőben érkez­tünk fel, drrndlink elázott, cipőnk­­harisnyánk csupa víz volt, hajunk csapzottan lógott szemünkbe. Le­ültünk egy hosszú asztalhoz, sza­lámit és tejet uzsonnáztunk. Pokoli jókedvünk volt. Az asztalnál kívü­lünk komoly hollandusok ültek. Az Alm gazdája előhozta a vendég­könyvet, arra kért, írjuk be nevünket. Beírtuk. Barátnőm egy nagy szana­tórium főorvosa, az uram gégész-tanár és a Nemzeti Színház örökös tagja. A hollandusok megnézték a vendég­könyvet, majd kételkedően végigmértek minket: „Nem is hittük volna, hogy ilyen komoly emberek!" Az uramra néztek: „Professzor?" Mire én szem­telenül és vidáman : „Pl, méghozzá milyen híres professzor !" Aztán a barát­nőmre néztek. Én megint megszólaltam: „Barátnőm egyike a leghíresebb tbc-specia­­listáknak!" A hollandusok mosolyogtak és gúnyosan vizsgálgatták elázott ruhámat :­­„ És maga persze a leghíresebb magyar szí­nésznő?" Erre kitört belőlem a kacagás, a térdemet csapkodtam jókedvemben : „Igen, igen én vagyok a leghíresebb magyar szí­nésznő !" A hollandusok szigorúan rám­néztek, felírták a nevemet. „Van egy pesti barátunk, majd érdeklődünk maga felől!" Később hallottam, hogy csakugyan érdek­lődtek. Remélem, a pesti barát ha nem is olyan elragadtatással beszélt rólam, mint én magam, de legalább kedvezően nyilat­kozott rólam. Egy ilyen Aim tetején az ember nagyon elbizakodott. EPILÓGUS Van még egy édes történetem a drága, hű Samuról, de ezt majd legközelebb mon­dom el. Nyolcéves koromban, amikor Rndi­­felvilágosított....« Diadalmasan nézett rám, mint aki azt mondja: »Jm­ tudom, mi a házirend!«

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék