Film Színház Irodalom, 1943. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)
1943-07-16 / 29. szám
PEGGY Ma a hangulatomhoz tulajdonképpen sehogyan sem illik ez a vidám oldal. Mialatt Erdélyben voltam, a múlt héten meghalt a Peggy kutyám. Tizennégy évig jóbanrosszban hűséges élettársam volt. Mérhetetlenül fáj a szívem érte. Azt mondják, hogy amikor elutaztam, a csukott kapunál üvöltött, napokig nem evett, nem ivott, üveges szemmel, vágyakozva nézett utánam. Kötetekre valót tudnék róla mesélni. Mindedig az volt az érzésem, hogy Peggynek titkos karkötőórája van, azon figyeli, hogy hány óra. Hihetetlen időérzéke volt, mind pedig tudta, mikor kell minket haza várnia. Véleményem szerint újságot is olvasott. Skót kutya volt, az a fajta, amely tudvalévőn üvöltve, énekelve ugat. Szegény mamát nagyon óvtuk a lármától. Peggy, ez a bölcs, kis jószág tudta ezt és amikor a mama lakása előtt mentünk el, mindig némán jött utánam. Egyik este, amikor hazajöttem, benéztem a mamához. Csönd volt nála és sötétség. Már aludt. Lábujjhegyen léptem vissza és halkan, óvatosan csuktam be magam mögött az ajtót. A két ajtó között véletlenül bentfelejtettem a kutyát. Peggy semmiáron sem szerette volna az éjszakát ezen a kényelmetlen helyen tölteni, viszont tudta, hogy a mamát nem szabad hangos ugatással zavarni. És ekkor, hogy figyelmeztessen magára, halkan, édesen megszólalt : huiiii! Szordinóval ugatott. Gyorsan kiszabadítottam, megveregettem a vállát és ő elégedetten csóválta a farkát Amikor felérkeztünk a mi lakásunkba, torkaszakadtából ugatni kezdett és diadalmasan nézett rám, mint aki azt mondja: „tudom én mi a házirend!“ APÁM INTERJÚT AD Imádtam az apám ezt, aki a legkülönösebb, legérdekesebb, legragyogóbb rmbi volt. Későn házasodott meg, sokkal idősebb volt, mint anyám, nekünk gyerekeknek nem is apánk, hanem nagyapánk lehetett volna. Amikor végre beletörődött abba, hogy színésznő és a Nemzeti Színház tagja lettem, valamelyik újság megkérte, nyilatkozzon arról, hogyan lett a lánya színésznő. Apám nem szerette a színház körül való mókázást, de megírta az interjút. Tündöklő humorának tökéletes kép ez. Részletesen elmesélte benne saját életrajzát, elmondta, hogy 189-ben, emigrációban született. Apja Bem vezérkari főnöke volt, ő maga Németországban végezte tanulmányait, bányamérnök lett stb., stb. Végre Magyarországra került. Egyszer elment a Nemzeti Színházba, végignézte az előadást és azt mondta: „Ejnye, ejnye, itt nemsokára új naivára lesz szükség.“ A cikket úgy fejezte be: ,Miután ezt megállapítottam, megházasodtam és szállítottam a színháznak egy naivát.“ FELVILÁGOSÍTÁS Talán nyolcéves lehettem, amikor Rudi bátyám, aki néhány évvel idősebb nálamnál, felvilágosított. Megmagyarázta nekem, hogy a lányokat a nő, a fiúkat a férfi hozza a világra. Szüleimnek akkoriban gyakori vendége volt Ritter bácsi, egy kövér, idősebb agglegény. Rudi már régóta gyanakodóan figyelte. Egyszer azt mondta nekem: Most figyelj, Gizi.“ Ezzel odaállt a kövér úr elé, kis ujját vendégünk nagy pocakjára illesztette és huncutul azt kérdezte: ,Jlitter bicsi, mi van a hasában? Ritter bácsi lehajolt a kisfiúhoz és szigorú hangon azt dörmögte: „Sör!“ AZ ÉNI/MŰOLDALAM PÁRIZSI SIKER Londonból Párizsba utaztam, egy kedves, öreg angol úr és fiatal unokahúga társaságában. Egyik este elmentünk abba a gyönyörű nyári mulatóba, ahol a Dolly-sisterek léptek fel. A két Dolly abban az időben fantasztikusan népszerű volt, az emberek ájultan és tombolva ünnepelték őket. Egyformán lépkedtek, egyformán voltak öltözve, hol négernek, hol királynőnek, jelentek meg, a közönség egyik ámulatból a másikba esett- Angol társaságomnak szerényen megjegyeztem, hogy személyesen ismerem a Dolly-nővéreket. Az angol lány izgatottan felém fordult: »Ha ismeri őket, akkor menjünk be hozzájuk az öltözőbe!,Lavórba jöttem, elpirultam. Az angol lány gyanakodott figyelt, már abban is kételkedett, hogy színésznő vagyok, sem modorom, sem megjelenésem nem volt számára elég »színésznős«. De, hogy a Dolly-sistereket, ezeket a világsztárokat személyesen ismerem, az már igazán hencegésnek hangzott. Az angol lány egyre unszolt, menjünk be hozzájuk. Nem szeretek öltözőbe járni és különben is attól féltem, hogy a Dollyt nem ismernek meg. A frizurám is megváltozott, talán én is... De azért elindultunk az öltözők felé. Kétségbeesetten imádkoztam, hogy bár vége lenne a szünetnek, mielőtt odaérnénk. Ahogy így remegtem, a folyosón a pesti színházi lap főszerkesztője jött felém. Ugyanaz a főszerkesztő, aki két évvel ezelőtt a Dollykat behozta hozzám az öltözőmbe. »Giziké —kiál - t°lt felem — jöjjön le velem a Dolly-sisterekhez, hogy örülnek majd magának.« És máris vonszolt magával. A Dollyk ujjongva fogadtak: »Hallo Gizi!« Nyakamba borultak, könnyeztek a viszontlátás örömétől és meghívtak vacsorára. Az angol lány elbűvölten nézett rám. Imponáltam neki. Talán még azt is elhitte akkor, hogy színésznő vagyok. NYARALÁS Néhány évvel ezelőtt Ausztriában nyaraltam az urammal és jóbarátnőmmel, a kiváló orvosnővel. Kirándultunk egy Almra, zuhogó esőben érkeztünk fel, drrndlink elázott, cipőnkharisnyánk csupa víz volt, hajunk csapzottan lógott szemünkbe. Leültünk egy hosszú asztalhoz, szalámit és tejet uzsonnáztunk. Pokoli jókedvünk volt. Az asztalnál kívülünk komoly hollandusok ültek. Az Alm gazdája előhozta a vendégkönyvet, arra kért, írjuk be nevünket. Beírtuk. Barátnőm egy nagy szanatórium főorvosa, az uram gégész-tanár és a Nemzeti Színház örökös tagja. A hollandusok megnézték a vendégkönyvet, majd kételkedően végigmértek minket: „Nem is hittük volna, hogy ilyen komoly emberek!" Az uramra néztek: „Professzor?" Mire én szemtelenül és vidáman : „Pl, méghozzá milyen híres professzor !" Aztán a barátnőmre néztek. Én megint megszólaltam: „Barátnőm egyike a leghíresebb tbc-specialistáknak!" A hollandusok mosolyogtak és gúnyosan vizsgálgatták elázott ruhámat :„ És maga persze a leghíresebb magyar színésznő?" Erre kitört belőlem a kacagás, a térdemet csapkodtam jókedvemben : „Igen, igen én vagyok a leghíresebb magyar színésznő !" A hollandusok szigorúan rámnéztek, felírták a nevemet. „Van egy pesti barátunk, majd érdeklődünk maga felől!" Később hallottam, hogy csakugyan érdeklődtek. Remélem, a pesti barát ha nem is olyan elragadtatással beszélt rólam, mint én magam, de legalább kedvezően nyilatkozott rólam. Egy ilyen Aim tetején az ember nagyon elbizakodott. EPILÓGUS Van még egy édes történetem a drága, hű Samuról, de ezt majd legközelebb mondom el. Nyolcéves koromban, amikor Rndifelvilágosított....« Diadalmasan nézett rám, mint aki azt mondja: »Jm tudom, mi a házirend!«