Film Színház Irodalom, 1944. január-április (7. évfolyam, 1-16. szám)

1944-01-20 / 4. szám

Lukács felaegít: „MÉG LAPZÁRTA ELŐTT ÉRTESÍTEM A HÍRLAPÍRÓ URAKAT HA FÉRJHEZ MEGYEK...“ Lukács Margit új lakása a Vas-utcában tele van kisebbnagyobb tigrisekkel. Persze csak dísztárgyakról van szó, nem pedig fenevadakról s a művésznő szeliditői mivolta így jóval veszélytelenebb... Ezenkívül pillanatnyilag ő az egyetlen olyan tigrisszelidítőnő Pesten, aki énekel is, mégpedig hanglemezre énekel. Igaz, ezt az éneklést egyik lap a múltkoriban erősen kifogásolta, nekünk azonban a dologról más a véleményünk. Miért ne énekelhetnének a tragikák és drámai hősnők is, ha éppen kedvük és tehetségük van hozzá? De halljuk Lukács Margitot. — Erről a dorgatóriumról nem is tudtam, — felelt kérdésünkre, — különös, hogy már nemcsak a kákán, de az éri hanglemezeimen is csomót keresnek. Én különben sohasem futottam a gramofon-éneklés után, inkább engem kerestek fel különféle ilyen ajánlatokkal. És ha a szakértő vállalkozóknak jó az, amit ebben a műfajban csinálok, akkor semmi okom sincs arra, hogy inkább másoknak higgjek. Ez a téma ezzel kimerült, nincs tovább. Rögtön rátérünk egy indiszkrétebb kérdésre: — Igaz, hogy minden erélyes cáfolatok ellenére rövidesen mégiscsak férjhez megy? A sündisznónak nincsen annyi tüskéje, mint amennyi haragos kis tü villódzik most a gyönyörű szemében. — Miért akarnak engem mindenáron férjhez adni ? — kérdezi lemondó tiltakozással, — mire jó ez a folytonos hymenpletyka körülöttem. Mi ebben az érdekes? Dehát ha tényleg olyan nagyon érdekes, akkor ígérem, hogy amint az ügy valóban aktuálissá válik, rögtön, még lapzárta előtt értesítem, az összes hírlapíró urakat. Megsimogatja legcsíkosabb tigrisét és szelíden folytatja: — Csak azt tudnám, hogy mégis honnan veszik állandóan ezeket a kövér férjhezmenési kacsákat? — Csak onnan, — öntjük az olajat a tűzre, — hogy nem zörögne a haraszt, ha nem csapnák maga körül a szelet. Azonkívül az ember általában nem szokott ok nélkül elköltözni a szülői házból... Indulatosan vág közbe: — Én kizárólag csak a közlekedési nehézségek miatt jöttem be a Pasarétről a szirjláz közelébe. Innen percek alatt elérem a Nemzetit, a Rádiót, sőt még a zuglói filmgyár is lényegesen közelebb van. Itt minden nap egy órácskával több jut BSzKRt helyett alvásra: ennyi az igazság és nem több. — De ha már a színháznál tartunk, akkor mondja meg, hogy miért nem játszik? Talán nyugdíjba vonul? Nevet, de ebben a nevetésben van azért egy kis magabiztos fölény is. — Olyan jól megy most a színházaknak, hogy egyre kevesebb a bemutató, türelmesen várok tehát arra a darabra, amelyben majd újra szóhoz juthatok. Addig majd csak elmúlik az idő rádió fellépésekkel és hangversenyekkel. — Mi lesz az „Antigone“ címszerepével? — Talán sor kerül rá még ebben a szezonban, de az is lehet, hogy csak jövőre fogja bemutatni a színház. — Film? — Most fejeztem be az egyiket, de máris tárgyalok egy filmvállalattal és remélem, hogy nem hiába. Már olvastam a forgatókönyvet, nagyon érdekes a téma és a szerep is jó. Pusztán az anyagi kérdéseket nem döntöttük még el A tigrisek a vitrinben, az asztalon és a könyvespolcon mintha a fogukat vicsorgatnák ránk. Lehet, hogy éhesek? Vagy talán szomjasak? Mit lehet azt tudni tigrisekről, mégha törékeny porcellánból vannak is. Acsády Károly Lukács Margit és a tigrisek. (Kutcher lel.) SMART PERFUMERY BUDAPEST, V=, BÉCSI-U. 9 Az operettszerző-unoka beszél a jubiláló Erkel Ferencről Nem zongoránál, hanem városházi hivatalában találtuk meg Erkel Jenőt, Erkel Ferenc unokáját. Arra kérjük, meséljen nekünk nagyapja, a nagy magyar zenetitán magánéletéről. — Erkel Ferenc híres operájának, a »Hunyadi László»-nak most van százéves jubileuma, — kezdi a visszaemlékezést Erkel Jenő. — ISI január 27-én mutatták be, az első Erkel-opera, a »Báthory Mária* után. Hogy milyen ember volt Erkel Ferenc a magánéletében? . . . Zárkózott. Társaságot nem fogadott, alig hagyta el a Király-utca 84. sz. alatti lakását késő öregségében már csak egy nagy szenvedélye volt: a sakk. Naponta elvitette magát a megszokott konflisán a sakk-kompániájához. Minden zárkózottsága mellett szerette az embereket és az állatokat is. A konflis elé fogott lovacska minden indulás előtt megkapta tőle a sózott kenyérszeletet és a kockacukrot. Megtörtént, hogy más ült a kocsiban s amikor a lovacska meglátta az utcán Ferenc nagyapámat, odakocogott a gyalogjáró mellé és megállt. Várta a porció kenyerét és a cukrot. — Előadni hallotta Erkel Ferencet? — kérdezzük. — Gyakran zongorázott, mert csak ezen az egy hangszeren játszott. Magyar zeneműveken kívül csak a külföldi kiváló mesterektől játszott. A külföldi nagy zeneköltőket elismerte, de egyébként annyira sovén volt, hogy egész életében nem tette ki a fővállalkozót. Amikor a báz , az ország határain kivitt . . . Kis szünet után így folytatja Erkel Jenő: — A fiai már szelleműek voltak. «Bánk bán« cimbalomszámához nem akadt kataismerő cigány, Sándor fia három hét alatt perfekt megtanult cimbalmon játszani. — Utolsó művéről mit tudnak az unokái? — A teljesen elkészült »István király” után a »Kemény Simon« operáján dolgozott. De ennek még nem kerültek elő sem a kótái, sem zenei vázlatai. — Az Erkel-utódok miért nem hódolnak a zeneszerzésnek? — A polgári élet lefoglalt bennünket. Én, mint anyjikönyvezető mentem nyugdíjba. Sándor bástyám még komponálgat. Velem kissé mostohán bánt a művészsors. A Népszínházban mutatták be operettemet, a »Masinká*-t, Komlóssy Emmával, Raskó Gézával, Pázmány Ferenccel a főszerepekben. Előtte a »Bob herceg*, utána a »János vitéz« került előadásra. Ekkora konkurenciával a kezdő Erkel Jenő nehezen tudott megbirkózni. Tusakodik kissé a szavakkal amíg kimondja: — Apám, Erkel Gyula zenéjét sem becsüli eléggé az utókor. »Az ember tragédiájá«-hoz írt kísérő zenéjét Németh Antal új zenével helyettesítette. Pedig még vannak zenerajongó hívei.