Film Színház Muzsika, 1957. július-december (1. évfolyam, 8-33. szám)
1957-08-14 / 14. szám
Százhúsz éves a Nemzeti Színház, és ötvenedszer nyitja ki kapuit egy idegen épületben. Félszáz esztendeje vendége a vendégmarasztaló, de mind szűkebb hajléknak, miután a sajátjától túlzott és könnyelmű sietséggel megfosztották. Megkezdődik az ötvenedik évad a nemzet színházának igazán nem otthon otthonában; a főváros, s talán az ország legzajlóbb forgalom-övezte háza, ez a mindenképp tiszteletre méltó épület újra meg újra pótolni igyekszik az elveszített és a még el nem nyert édent. Szomszédságában egy utca őrzi a színház régi nevét; időközben nemzedékek nőttek fel, sokuknak föl sem tűnik már, miért is Népszínház utca... És mégis: szívünkhöz nőtt ez a hajlék. Több esztendeje áll s dacol az idővel, mint az a régi, amelynek helyén a telek mindmáig beépítetlen. Tizenkét év leforgása alatt kétszer tépték, szaggatták, sebezték gépfegyvergolyók, aknák; ablakainak üvege kétszer hullott szilánkokká zúzva a járda köveire. Falának egy részén, a ...kiskapu" mellett, ugyanott tátongott ágyúlövedék ütötte nyílás 1956 novemberében is, mint 1945 januárjában. Háromnegyed éve ott voltunk a Katona József Színház nézőterére szorult társulati ülésen, amikor színészi munkáról egyelőre még nem igen beszélhettek; első feladat volt, hogy megkíméljék a vihar dúlta házat a Körút s a Rákóczi út sarkán; amint mondották a színészek: „az épület állagát” — és oly furcsán, de mérhetetlen szeretettel hangzott Madách és Shakespeare igéihez szokott szájukból ez a szó! És megint romokat hordtak, és megint téglát raktak, és a Ház, ez a szerény, ez a kemény ismét megéledt poraiból, főnixmadárként. Mindenképpen tiszteletre méltó! Százhúsz évvel ezelőtt együtt dolgozott, hogy fölépüljön a nemzet színháza, együtt dolgozott érte napszámos és koszorús költő. Ma egymás mellett ül nézőterén a nemzetté magasodott nép: napszámos és koszorús költő; a kéz és a szellem munkásai, a vas és a föld formálói — földszinten, páholyban és erkélyeken, a bőség kosaráért, a jognak asztaláért s a szellem napvilágáért kéz a kézben munkálkodó egész magyar nemzet! Tudja jól a közösség és tudják egyenként is a nézőtéren mindahányan, hogy a magyar nyelv, a magyar szellem, az élő, és ebben a hazában s a határokon túl is minden igaz magyarhoz egyformán szálló tiszta, szép szó fölszentelt csarnoka ez a hajlék. Ha kicsi is, ha szűk is, ha szerény is. Erről a színpadról Déryné, Egressy, Jászai Mari, Újházi Ede, Petites Imre, Ódry Árpád és Somlay Artur, Bajor Gizi és Abonyi Géza örökösei, magyar és külföldi lángelmék verssoraival, kemény vagy lágy szövegeivel csatáznak naponta a nemzet ..lelkének állagáért”, pallérozásáért! Százhúsz éves a Nemzeti Színház, és ötvenedszer nyitja ki kapuit egy vendéglátó hajlékban. Kézművesek és poéták, vasasok és földművelők: ugye vállvetve állunk, egy emberként, de sokmilliónyian, hogy miként azok a régiek a hajdani Kerepesi út sarkán fölépítették először , mi fölépítjük másodszor a nemzet színházát. S az lebonthatatlan legyen!