Film Színház Muzsika, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-16 / 20. szám

ierrot, a hold után indul a háztetők felett. Vibráló lé­nyének ezer színé­vel akarja mosolyra bír­ni e merev­ arcú szép leányt, akit csak percek­kel előbb látott meg, de a holdat hozná le egy kedves szemvillanásáért, egy értő pillanatért. A fehérarcú ember... A mindenre képes és min­denben hinni tudó álmok­­embere. S a világ, amely­ben ő él, valóban az ál­mok, a képzelet világa, ahol a dolgoknak nincs valóságos teste ... ahol semmi sincs igazán, tehát minden lehetséges. Pier­rot az előbb még matróz­inget viselt, s hetvenkedő, vidám csavargó volt vala­hol egy XX. századi kikö­tőben. Csavargó, akit ül­döznek, s aki — mert lá­bai nem elég gyorsak — a cigarettafüst karikáiból épít magának kerékpárt, azon suhan tovább mo­solygó sietséggel. Testvé­re, a varázslók inasa,­­fei­­nek görcsből oldódó keze lelket szorít torz bábák­ba... A bábák ember­életre támadnak és har­colnak a maguk ember­voltáért — a manó-akarat ellen. Az életért, a szép­ségért folyik a küzdelem ebben az egész, különös, egy estére támadt világ­ban, ahol szoborrá mere­vedik az élő, s a szobor lelép­­kőtalapzatáról. Ahol láthatatlan lesz a látható, s amit nem látunk, arról el kell hinnünk, hogy ott él, mozog a színpadon. A semmiből házat épít egy képzeletébresztő mozdulat SZ Az SOR és Pierrot a hold után in­dul a háztetők felett. Félelmetes, izgalmas, mulatságos világ. Igazsá­gait hinni kell, hisz ezt az igazságot mi hordozzuk. Hordoztuk eddig is, be­zárva a magunk képzele­tébe, ahonnan­­kiszabadít­ják egy estére a néma színház tisztesarcú, szót­­lan, mosolygó, és zokogó figurái Ha nem hiszünk, nekik­­ magunknak nem hiszünk. Mert ők csak va­rázslók, akik­­bennünket ébresztenek, a mi olykor átért képzeletünket. Gyer­meki hiszékenységünkre számítanak, de emberi hi­tünket akarják teljesebbé tenni. Az illúziók világá­ba is azért csalogatnak el, hogy a valóságos világ mélységeit érezzük. Hi­szen minden mese a való­ság egy darabját mutatja fel. A gyerek érti a mesét, nem kell neki külön meg­fogalmazni a tanulságot. Csak mi felnőttek nem ér­tenénk? Elfáradtunk? El­felejtettük hinni a mesék tisztaságát? Ha csak any­­nyit tesz e magyar pan­tomim-együttes, a Mimusz 58, hogy egy-egy pillanat­ra visszaadja nekünk a csodákat,­­ már igaz mű­vészi tett az is. Az illúziók világa, fel­nőtt mesék néma birodal­ma. És Pierrot — örök hőse e meséknek — most hiába csalogatja le a hol­dat rekedten daloló kör­hinták közé. A lány nem mosolyog. Nem érti és nem látja a vágyak fehér­ruhás követét. A lány vak. Úgy megy el a néma Pier­rot mellett tapogatózva a vakok fehér botjával, mintha e vidám, lármás napon — akár a többin­k— újra egyedül maradt vol­na. Pedig Pierrot az éle­tet hozta, a szerelmet. S a fehérarcú ember is ma­gára marad. Szomorú, mint mindenki, akit nem érte­nek. De ő tán többet nem indul a hold után a ház­tetők fölött, s holnap úgy lehet, megkérdi szótlanul is az embereket: láttok engem? megértitek mit ''akarok? kellenek ehhez szavak? vagy elég, ha né­mán szeretlek bennete­­ket? Hámori Ottó Az Egyetemi Színpadon fi­gyelemreméltó sikerrel mu­tatkozott be László Bencsik Sándor pantomim-együttese. Képünkön az „Illúzió” cí­mű jelenetben László Ben­csik Judit és Gera Zoltán. Mellettük kitűnő teljesít­ményt nyújtott a bemutatón Torma István, Giovannini Kornél, Győry Franciska és Hável László. (Békás felv.)

Next