Film Színház Muzsika, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-04-17 / 16. szám
Halála napjának előestéjén mi sem maradhattunk tétlenek Händel ünneplésében: a Zeneakadémia nagytermében a Sámson oratórium idézte emlékezetét a zeneszerzőnek, akinek kétszáz évvel ezelőtt, 1759. április 14-én hullott ki a toll a kezéből. Hisszük, hogy ez az előadás csak a kezdete volt a nagyszabású programnak, amellyel remélhetően Magyarország is kiveszi részét a jubiláris Händel-év megemlékezéseiből. Mert ahogyan egyik méltatója mondja, „egyetlen mesternek sincs olyan nagy szüksége arra, hogy előadják és jól adják elő, mint Händelnek. Aki sohasem hallotta Händelt jó előadásban, alig sejtheti, hogy kicsoda." A hétfői hangverseny közönsége megsejthette, hogy Händel „kicsoda”, bár az indiszponált kezdés nem ígért a kivételes alkalomhoz illő kivételes élményt. Kivált a szólisták teljesítménye maradt kezdetben az átlagos „hétköznapi” koncertekszínvonalán, köztük is főként Ilosfalvy Róberté, akinek erejéből ekkor még alig futotta többre, mint a kottakép puszta megszólaltatására, (arra sem mindig meggyőzően). Forrai Miklós karmester is a kórusokra összpontosította erejét és figyelmét, így az oratórium első (illetve első és második) részének legszebb részletei a kartételek voltak. De a monumentális händeli zene fenséges szárnyalása, ellenállhatatlan sodrása, egyre jobban magával ragadta az előadókat, s a kezdeti bizonytalanságok után végülis hiánytalan gyönyörűségben lehetett részünk. A második rész már egyetlen, töretlen ívben emelkedett a monumentális gyászzenétől a diadalmas zárókórusig, Ilosfalvy Róbert pedig művészete legjavával kárpótolt Sámson áriájában. A többi szólószerepet Tiszay Magda, Sándor Judit, Faragó András, Nádas Tibor és Bende Zsolt énekelte. Nádas Tibor az első rész Sámsont párviadalra kihívó, hatalmas áriájában, Tiszay Magda Micha siratójában tűnt ki. A dirigens Forrai Miklós a drámai csúcspontok, a sirató és gyászzenék, s a himnikus, ujjongó kórusok megformálásában a cselekmény egységes vonalának, színpadra kívánkozó tragikumának hangsúlyozására törekedett, teljes sikerrel. Az állami Hangversenyzenekar és a Budapesti Kórus méltán vette ki részét a közönség hoszantartó ünnepléséből. Fábián Imre ■f-Mändel emlékezete 24 KOSLERRICCI A Filharmóniai Társaság hétfői hangversenyét cseh vendégkarmester, Zdenek Hosier vezényelte. Az est szólistája világhírű világjáró hegedűvirtuóz volt: Ruggiero Ricci. A műsoron Gluck Iphigénia Aulisban-nyitánya, és Josef Suk Asrael-szimfóniája szerepelt — utóbbi magyarországi bemutatóként. Zdenek Rosier, a rokonszenves fiatal cseh dirigens tavaly járt első ízben nálunk. A Filharmonikusok élén akkor Berlioz- és Dvorzsák-tolmácsolásával aratott megérdemelt, őszinte sikert. Akkortájt néhány középszerű olasz és német karnagy szerepelt Budapestten — produkcióik sivárságában Kosler fiatalos, temperamentumos, fantáziadús vezénylése üdítő oázisként hatott. Ezt az ifjúi lendületet, a formaihangulati építkezés szuggesztivitását vártuk most — egy év után — Kosler újabb hangversenyétől is. A kép azonban, melyet újonnan nyertünk, kedvezőtlenebb a tavalyinál. Szürke, átlagos koncertet hallhattunk. Igazságtalanok lennénk, ha ezért a szürkeségért egyedül a vendégkarmestert marasztalnánk el. Az összkép kialakulásához hozzájárult a zenekar gyengébb teljesítménye, a szólista egyénisége , bizonyos mértékig a műsorösszeállítás is. Koslernak tulajdonképpen alig volt módja saját dirigensi kvalitásainak bemutatására. Hiszen a Brahmskoncertben „csak” kísért, az újdonságként előadott