Film Színház Muzsika, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1960-12-23 / 52. szám
A hazai énekesek körülülik a kis szobát, csak S Di Stefano, a világhíres vendég áll, a kottába mélyed s egyik könyökével a zongorára támaszkodik. A „Bohémélet” másnapi előadását próbálják, Tóth Péter karmester kíséretével. Eleinte mindenki kissé elfogódott, csupa várakozás és figyelés, Di Stefano fél hangerővel énekel. De aztán hirtelen nekilendülnek, egyik-másik énekes felugrik a székről és már nemcsak memorizál, hanem előad is, Di Stefano pedig — miközben Erkel szakállas feje kíváncsian tekint le rá a falról —, egy-egy elbűvölő falsettet ajándékoz meg, s a mélyebb regiszterekben csaknem teljes hanggal énekel. Külső megnyilatkozásaiban nem afféle megszokott olasz tenorista alkat, ha nem tudnám kicsoda, filmszínésznek hinném. Mégis semmiféle sztáros allűr nem ütközik ki rajta, szerényen, komolyan és alkalmazkodón próbál, s olykor elérzékenyít légies belcantojával, csaknem lehelli, hogy ,,Che gelida questa manina . . Amikor a szünetben beszélgetek vele, mindjárt nekiszegezem a kérdést: hallott-e arról, hogy ugyanazon a színpadon, ahol ő most nagy sikerrel vendégszerepel, Caruso egykor kínos perceket élt át . . . — Hallottam — feleli elkomolyodó arccal —, s talán azért is voltam az első Álarcosbál előadása előtt kissé zaklatottabb a szokottnál. Hiszen mindig kell némi termékenyítő feszültség ahhoz, hogy színpadra lépjünk, mert nyugodtan és közönyösen senki sem keltheti életre azt a figurát, amelyet megszemélyesít. De higgye el, nem könnyű a dolga az énekesnek az ismeretlen, idegen országban, új környezetben. Az eredmény, s végül a siker sokféle elemből tevődik össze: nemcsak a hibátlan éneklés a fontos, hanem a koncentráló képesség, a kellő áhítat és felelősségérzés, a jó egészség, a lelki béke és az együttműködők segítőkészsége is. Cigarettára gyújt. Neveti csodálkozásomat. — Gyakran hangoztatom, hogy én nem afféle dohányzó énekes vagyok, hanem inkább éneklő dohányos. Sosem voltam kényeskedő tenorista. Kalap nélkül járok a legnagyobb hidegben is, és a jeges italt sem vetem meg. Újabb szippantás után így folytatja: — Régóta vágyódtam már Budapestre. A magyarok rendkívüli zenei érzékéről és kultúrájáról sokat hallottam már. Meg aztán gyermekkoromban nagy rajongója voltam Sergio Failoninak, s most az ő emléke is vonzott ide, az ő özvegye hívott S a magyar közönséggel való első találkozásom olyan volt, amilyennek megálmodtam ... örülök, hogy abban a két operában léphetek itt fel,amelyet mindegyik közül a legjobban kedvelek: az Álarcosbálban és a Bohéméletben. — Igaz-e, hogy mostanában nemcsak lírai szerepeket énekel, hanem hősi tenorfigurákat is? — Igaz. Például a Radamest is, s tanulom a Lohengrint és az Otellót. Hány szerepet énekelt eddig? Hogyan készül az előadásokra? — Repertoáromban 3 fő szerep sorakozik. Otthonomban csak akkor tanulok, amikor új szerepre készülök. Amikor reggel felébredek, az első dolgom, hogy néhány hangot, akár egy zenei motívumot elénekeljek, aztán megnyugszom: nincs semmi baj, hiszen szól a hangom, úgy mint tegnap. Egyébként, én a színpadon tanulok, akkor amikor fellépek, tanulok mindenkitől és okulok mindenből, ami előadás alatt körülöttem történik. — Hogyan vélekedik az új olasz énekesnemzedékről ? — Sok a szép hang, sok a fiatal tehetség. Mégsem bontakoznak ki képességeiknek megfelelőn, mert az olasz operai élet mostanában túl- két világhírű vendég találkozása: Tito Schipa és Di Stefano