Film Színház Muzsika, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-19 / 20. szám
EGY ÉVIG TARTÓ ÚT SZ.J» «Azt ül . .5 . Minden nagyerejű, egyéni hangú, valódi műalkotás mögött ott érezzük a meggyőződés, a személyes szenvedély hevét. A művész, aki legmélyebben a magáénak érzi a mondanivalót, sokféleképpen és változatos eszközökkel keresheti a kifejezési formát, de mindaz, ami az indulatok, a következtetések mélyén meghúzódik: egy élet, egy művészi oeuvre aranyfedezete — az átcsillan mindegyiken, önkéntelenül is az volt az első gondolatunk Giuseppe de Santis új filmjének megtekintése után, hogy ez a rendező mindig és minden művében a maga mindanivalóját, a maga reményeit és keserűségeit tárja a világ elé. A „Róma 11 óra” a személyes felelősség elemeire szét nem boncolható, nyomasztó felelősség drámája volt: a halottakért perrendtartásszerűen senkit nem ültethettünk a vádlottak padjára, a tragédia okozója a személytelen polgári Társadalmi Rend, annak összes könyörtelen velejárójával. Olaszországban munkanélküliség van — így szoktuk mondani, és képzettársításainkban statisztikák jelennek meg a foglalkoztatottság arányszámainak alakulásáról. Olaszországban munkanélküliség van — tudja a rendező, és arcokat lát, amelyekre kiül a vágy; nem is a kenyér, hanem a hasznos munka mindennél szebb öröme után... Az „Egy évig tartó út” is, akárcsak a „Róma 11 óra” — elsősorban a nyomasztó felelősség drámája. A torz rend felelősségéé, amely életerős, alkotásra, munkára termett embereket arra kényszerít, hogy naphosszat tétlenül lóbálják a lábukat a faluszéli kőrakásokon, s dühödt vágyakozással lessék azokat, akikről azt hiszik, munkájuk akadt. Inkább legenda ez a film, mint egyszerű rögzítése egy történetnek. Nem azért, mert a főcím után megjelenő felirat — gúnyos fügét mutatva az olasz filmcenzúra pedáns bürokratáinak — azt közli velünk, hogy „a cselekmény egy képzeletbeli országban játszódik”. Nem, hiszen a környezet, az emberek, a légkör annyira jellegzetesen magukon hordozzák a nemzeti vonásokat, hogy akár a Saturnust is felírhatták volna „színhely”-ként, akkor is pontosan tudnánk: Dél-Olaszországban vagyunk. Hanem azért mégiscsak van valami furcsa, elgondolkoztató lebegése mindannak, ami lejátszódik. Az út, amelynek felmérésére, kicsákányozására, ledöngölésére, kikövezésére nem íme a hír . .. (Silvana Parapanini és Massimo Girotti a film egyik jelentében)