Film Színház Muzsika, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1961-05-19 / 20. szám

EGY ÉVIG TARTÓ ÚT SZ.J» «Azt ül . .­5 . Minden nagyerejű, egyéni hangú, valódi műalkotás mögött ott érezzük a meggyőződés, a személyes szenvedély hevét. A művész, aki legmélyebben a magáé­nak érzi a mondaniva­lót, sokféleképpen és változatos eszközökkel keresheti a kifejezési formát, de mindaz, ami az indulatok, a követ­keztetések mélyén meg­húzódik: egy élet, egy művészi oeuvre arany­­fedezete — az átcsillan mindegyiken, önkénte­lenül is az volt az első gondolatunk Giuseppe de Santis új filmjének megtekintése után, hogy ez a rendező mindig és minden művében a ma­ga mindanivalóját, a maga reményeit és ke­serűségeit tárja a világ elé. A „Róma 11 óra” a személyes felelősség ele­meire szét nem boncol­ható, nyomasztó felelős­ség drámája volt: a ha­lottakért perrendtartás­szerű­en senkit nem ül­tethettünk a vádlottak padjára, a tragédia oko­zója a személytelen pol­gári Társadalmi Rend, annak összes könyörte­len velejárójával. Olasz­országban munkanélkü­liség van — így szok­tuk mondani, és képzet­­társításainkban statisz­tikák jelennek meg a foglalkoztatottság arány­számainak alakulásáról. Olaszországban munka­­nélküliség van — tudja a rendező, és arcokat lát, amelyekre kiül a vágy; nem is a kenyér, hanem a hasznos mun­ka mindennél szebb örö­me után... Az „Egy évig tartó út” is, akár­csak a „Róma 11 óra” — elsősorban a nyomasz­tó felelősség drámája. A torz rend felelőssé­géé, amely életerős, al­kotásra, munkára ter­mett embereket arra kényszerít, hogy nap­hosszat tétlenül lóbál­­ják a lábukat a falu­széli kőrakásokon, s dühödt vágyakozással lessék azokat, akikről azt hiszik, munkájuk akadt. Inkább legenda ez a film, mint egysze­rű rögzítése egy törté­netnek. Nem azért, mert a főcím után megjelenő felirat — gúnyos fügét mutatva az olasz film­cenzúra pedáns bürok­ratáinak — azt közli ve­lünk, hogy „a cselek­mény egy képzeletbeli országban játszódik”. Nem, hiszen a környe­zet, az emberek, a lég­kör annyira jellegzete­sen magukon hordozzák a nemzeti vonásokat, hogy akár a Saturnust is felírhatták volna „színhely”-ként, akkor is pontosan tudnánk: Dél-Olaszországban va­gyunk. Hanem azért mégis­csak van valami furcsa, elgondolkoztató lebegé­se mindannak, ami le­játszódik. Az út, amely­nek felmérésére, kicsá­kányozására, ledöngölé­­sére, kikövezésére nem íme a hír . .. (Silvana Parapanini és Massimo Girotti a film egyik jelentében)

Next