Film Színház Muzsika, 1961. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1961-08-11 / 32. szám

* _ ® EVA mm 4 OMZJMON Az L­ukács Margit széttár­­ja napbaritatta kar­jait: — Ha holnap Szegeden, a próbán meglátják, hogy a Tragédia Évája néger lett, Major biztosan azt mondja majd: „Margitka, új szint hozott a figurá­ba...” Ezt az új, de az Edén­kert hangulatába beillő barnaságot az olasz és francia tengerpart mellett sütő nap ajándékozta Lu­kács Margitnak, a jóked­vet pedig a négyhetes va­káció. A sok pihenéssel, de még több élménnyel egybekötött nyaralás ál­lomásai, mint megtudjuk, Svájc, Franciaország, Olaszország, Ausztria. — Autóval mentünk a férjemmel — kezdődik az úti beszámoló. — Micsoda előny volt ez! Ha meglát­tunk valahol egy csodá­latos tengeröblöt, kis he­gyi falut, érdekes épüle­tet kiszálltunk, gyönyör­ködtünk. — Életemben először voltam Svájcban. A rét olyan smaragd­­színű, mintha színes fil­met vetítenének. Svájc olyan, mint egy finom szerkezetű óra. Mintha egy láthatatlan tisztogató keze sikálná, fényesítené az egész országot. — Fran­ciaországban a hangula­tok örvénylése, a hatal­mas kavargás és a tem­peramentum ragadott meg. Jártunk Marseille­­ben, a levegő forró, az emberek változatosabbak, hangulatosabbak, mint másutt. Vásott város. Es­te az utcán Wurlitzer hangjai szűrődtek ki, s az emberek rögtön táncolni kezdtek különös ritmusú mozgással. Járásuk, mint a nemes vadaké, párduc­­szerű. Egyszer megijed­tem: két-három ember Siena városában nagy kiabálással egymás­nak ugrott. Verekedés? — kérdeztem. Dehogy, nyug­tattak meg. Csak valaki egy élményt mesélt el és a temperamentumos hall­gatóság beleélte magát. Az tetszett nekem a vá­rosban, hogy mindenki azt csinálta, ami hangu­latának, nemzeti jellegé­nek megfelelt. Az embe­rek azt mutatják, ami a valójuk, s ettől ilyen őszinte a marsei­lle-i han­gulat. — Meglátogattam If vá­rát a tengeren. Azelőtt kalózok fészke volt, ké­sőbb börtön. Beléptünk. Kalauzolni kezdtek. — Ez volt az ő cellája — mond­ta az idegenvezető. — Ez meg a papé. — Kié? — kérdeztük. — Kiderült, hogy itt Dumas regény­hőse, Monte Christo való­ságosan él a képzeletben. — Ez az a lyuk, amit ásott — folytatta tovább a vezető. Lassan én is any­­nyira elhittem, hogy Ed­mond Dantes valóban élt, hogy a két óra hosszat tartó víziúton hazafelé, folyton láttam őt, amint kivágja magát a zsákból és derekasan küzd a hul­lámokkal, míg partot ér. Jártam az avignoni kas­tély gótikus ívei alatt. Sajnos, a Théâtre Natio­nal Populaire előadásait még csak hirdették. He­lyette bejártam a várat, amely megfogott érdekes gótikus hangulatával és felfedeztem a falon Ra­fael festményének máso­latát, amely Attilát, a hunok királyát ábrázolja. — A legérdekesebb szín­házi meglepetést az oran­­gei kétezeréves színház „felfedezése” jelentette számomra. A Comédie Française éppen akkor készült oda a Théâtre Antique-be, hogy Racine „Britannnicus”-át adják

Next