Film Színház Muzsika, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-19 / 3. szám
Gyulányi Éva és Hollay Bertalan Kertész Lászlóval a próbán zenékben, a klasszikus művekbe aplikált langyos „színező” betétekben zátonyra fut. (Persze itt nem a klasszikus témákat könnyedén felhasználó musical comedy példákra gondolok.) Évekkel ezelőtt láttam Varsóban az Európa-szerte méltatott angol Shakespeare-előadást, a Titus Andronicust Laurence Olivier és Vivian Leigh főszereplésével. A rendező Peter Brooke az expozíció és egy-egy fontosnak vélt mozzanat erősítésére zenét, eléggé modern hangvételű aláfestő zenét alkalmazott. Nem félt a kitaposott út elhagyásától, a shakespeare-i mű drámaiságát meggyőzően szolgálták hozzávetései. — Napjaink egyik kiemelkedő magyar színházi előadás, a „Pillantás a hídról” rendezői kompozíciójául hiányzott-e bárkinek is a kísérő, vagy aláfestő zene? Teljes volt az előadás így is. Mégis, ahogy elképzelhető egy másik, zene nélküli Titus Andronicus előadás is, ugyanúgy bizonyára készült vagy készül majd a világ valamelyik színpadán olyan „Pillantás a hídról” produkció, ahol a rendező elengedhetetlennek érzi a zenei effektus valamilyenfajta alkalmazását. Nincs erre séma, de van — stíluskérdés, mint az írói és rendezői koncepció összhangjának kérdése —, ami szintén elég bonyolult ügy. Orsi Ferenc színművének előkészítésénél újult erővel merültek fel bennem ezek az izgalmas kérdések. Nem kevésbé a zene és díszlet dramaturgiai együtthatásának lehetőségei. Az említett kalendárium-keret egyegy festményének, a vizuális impressziónak drámai ellenpontját teremti meg az egyidejű zenei hozzáfűzés (Vavrinec Béla kompozíciója). Csendes, egyszerű kis baranyai dallamot választottunk a történet hősének, Nanicának jelképezésére. Ez a népdaltöredék, amelyet először a darab elején, a lakodalmán hallunk, a festmények és a szituációk drámaiságát kifejező zenekar hullámain vándorol korról korra, fényből árnyba, viharból megnyugvásba, a fuvola csendességéből a kórus emelkedettségébe. Három szóval kifejezhetem mindazt, ami engem különösen megkap e darab „hősében”, ebben a kis parasztlányból lett, egyáltalán nem rendkívüli feleségben, anyában, akit mindennapi, megrendítően mindennapi dolgok edzenek, formálnak: szerelem, gyűlölet, hűség, halál, élet... Mi az a három szó: az ember nagysága. Pedig ez az asszony semmi különöset sem tesz, semmilyen nagy posztra sem kerül, messziről szürke kis pont, de belül a színek és fények gazdagsága, az élet győzedelmes vibrálása. Az Aranylakodalom e mondandójának fénye, melege erős ösztönzője a Déryné Színház együttesének. A színészek: Gyulányi Éva, Göncöl Anikó, Jurik Júlia, Hajdú Endre, Hetes György, Fenyvesi Balázs, Vereczkei Zoltán és a többiek,örsi szövegének mélyét kutatva, a szentimentalizmustól, hamis romantikától mentes, reálisan egyszerű, a szituációk és viszonylatok drámai igazságától fűtött játékstílusra törekednek, érezvén, hogy így szolgálják legigazabban e már most szívünkbe zárt új magyar dráma ügyét. Ott, a próbák hosszú során, a stíluskeresés és szerepformálás nyomán dől el majd igazán, milyen is lesz az Aranylakodalom. Kertész László 29