Film Színház Muzsika, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1962-01-19 / 3. szám

GIANNI POGGI, az Erkel Színház világhírű olasz vendége Tosca-beli bemutatkozása után az Álarcosbálban és a Bo­héméletben lépett újra színpadra. Ez a három este emelkedő ívű mű­vészi élményt nyújtott a hallgatónak, ciki a ki­váló tenorista mindegyik fellépésein jelen lehetett. Poggi a Toscában érez­hetően nem a legjobb hangbeli diszpozícióban lépett színpadra: erős hű­lése kissé fátyolozottá tette a hangját, az éne­kesek számára „gyilkos­’, ködös időjárás pedig egész budapesti tartóz­kodása alatt csak fokoz­hatta hangszálainak érzé­kenységét. Poggi azonban arra is példát mutatott, hogy egy művész megfelelő ökonómiával és fegyelme­zettséggel, nagyszerű technikája segítségével hogyan tud úrrá lenni a pillanatnyi indiszpozíción: hallottuk hogyan „vilá­gosodott” ki a hangja a Toscában felvonásról fel­vonásra. Az Álarcosbál­ban, de különösen a Bo­héméletben Poggi gyö­nyörű hangja pedig már töretlen fenyőben ragyo­gott. Az már első fel­lépésén bebizonyoso­dott, hogy méltón kép­viseli világszerte hazája nagy énekes-tradícióit. Az énekes mellett a mű­vész Poggiról azonban az Álarcosbálban és a ven­dégszereplést záró, emlé­kezetes Bohéméletben kaphattunk igazán meg­győző képet. Az Álarcos­bál kacagó áriájában és utolsó felvonásában, a Bohéméletben már a szuggesztív színpadi ala­kítás élményét idézte fel a hallgatóban, az énekes­színészi játék, s nem csak a szép énekhang erejé­vel. Azt a művészi él­ményt, amit elsősorban egy világhírű hang bir­tokosától kell számon kérnünk, aki érzi egy­­egy ária dramaturgiai funkcióját is, aki nem csak a hangszépség, ha­nem a jellemábrázolás SZIGETI LÁSZLÓ, a debre-­­­ceni Csokonai Színház fiatal­­ tenoristája énekelte a decemb­­ ben Faust után most az Er­­­­kel Színház „Szöktetés a sze- i­rályból” előadásán Belmonte­­ szerepét, stílusosan és kultú­­­­ráltan. Szép hangja és jé­g színpadi megjelenítése nagy­­ sikert aratott,­­ művészi eszközeivel is tud életet varázsolni egy figurába. Poggi búcsú­estjén ez ragadott meg elsősorban, s a minden külsőséges, tetszetős ha­tásvadászatot kerülő egy­szerűség és természetes­ség. S ha bemutatkozása után arról írhattunk, hogy egy kitűnő olasz tenoris­tát vártunk, s nem szug­gesztív erejű nagy mű­vészt — most összefog­lalónkban elmondhatjuk: a Toscában valóban egy kitűnő tenoristát ismer­tünk meg, s a Bohém­életben egy kiváló mű­vésztől, nagyszerű éne­kestől vehettünk búcsút. Abban a reményben, hogy hamarosan újra hallhatjuk. Fábián Imre Rodolphe — Gianni Poggi, Mimi — Orosz Júlia (Kertész felv.)

Next