Film Színház Muzsika, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-19 / 3. szám
vízesésnél levő szent kötelet, kiszabadítja az eső szellemét. Felhők gyülekeznek az égen, megered az eső. A szárazságtól szenvedő parasztokat megmentette a szép asszony költői bája. E játék Japánban ma is éppen olyan népszerű, mint kétszáz évvel ezelőtt, irányzata ma is úgy virul, mint amikor kibontakozott: a XVII. és XVIII. században. A Kabuki első évtizedeiből megmaradt az óklasszikusokat idéző szokás, hogy a nőszerepeket férfiak játsszák. Megvallom, olyan tökéllyel, hogy a csodálatos asszonyban csak a lábfeje méreteiről ismerhettem fel a férfiszínészt. A Kabuki csupa élő hagyomány. A XVII. század végén élt egy Dzandzuro nevű nagy színész, akinek előneve: Itikava. Ma az ő stílusát jelöli ez az elnevezés, melyet az ő szellemében, stílusában játszó színészek nevéhez illesztenek. A legnagyobb színészeket szintén az ő nevével I., II., satöbbi Dzandzurónak hívják. Eddig kilenc Dzandzuro volt. Ezek a színészek az erő, az aragoto megszemélyesítői, a fenséget, a hatalmat kell kifejezniük, mindegy, hogy ez jóságban vagy gonoszságban nyilvánul meg. Ellenpólusa a női alakítás, a Szikiszaburo stílusa, amely a gyengeség, a bagoto kifejezése. Legkiválóbb képviselőit dinasztikus sorszámmal illetik. Ezek a szerepek a japán tragédia kellékei. Elképesztő, hogy mi mindent kell tudnia a Kabuki színésznek! Először persze tudnia kell alakítani, aztán balett-színvonalon táncolni, kitűnően vívni karddal és tőrrel, akrobatikus mozgásokat végezni, ismernie kell a lélegzés művészetét, a maszkírozás, a különös ruhák viselésének tudományát. Nos, ezeket a színészeket gyermekségüktől kezdik kiképezni! Itikava Ennoszke, a Kabuki mai legnagyobb művésze, aki 73 éves létére japán értelemben is tökéletes színész, már négyéves korában játszott. S még el sem mondtam, mi mindent kell tudniok! Pontos előírások vannak az egyes érzelmek kifejezésére, ezeket a mozdulatokat tökéletesen el kell játszani. Például, ha a színész oszlopot ölel meg azt a lábával is végeznie kell. Egy pillanatra meg kell merevednie az oszlopon, erre kötelez az előírás. A japán közönség ezt úgy értékeli, mint a műértő balett-közönség a mozdulatokat. A színpadi beszéd nem hasonlít a valósághoz; ha a hős replikázik, nemcsak ő mondja el gondolatait, hanem átveszik tőle a szót a többiek sorban, majd együtt fejezik be a gondolatsort. A művészi formában is megnyilvánul a Kabuki esztétikai nyelve: azt ábrázolni, ami a valóságos és a nemlétező között van. Úgy éreztem, hogy a valóság nagyon sajátosan japán „égi mását” kapom vissza a különös játékból. Amikor bő ruháikban elsuhantak mellettem a „virágos ösvénynek” nevezett színpadi nyúlványon az előírásos mozgású színészek, merevségükben egy sokáig dermedt ország képét láttam. Kóródi József