Film Színház Muzsika, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-13 / 15. szám
bűnös ifi. Hol a század eleji magyar dráma megszokása? Sehol! Ezeket a figurákat nem sugározza be Bródy Sándor emberségének, Molnár Ferenc játékosságának fénye. Az árnyak e sötéttónusú vibrálásában egyetlen fénysugár világít. A gondolat oknyomozó ereje. Mert Füst Milán azt is megérezteti, hogyan és miért szennyezi be önmagát az ember. Néhány mondattal, néhány emlék felvillantásával is bevilágít a múltba, egy romlott társadalom és egy erkölcsileg rokkant család életébe, így érteti meg, mi csalta elő Huber Vilmos énjének rosszabb felét, hogyan mocskolta be át magát is a körülötte emelkedő szenny. A MADÁCH SZÍNHÁZ vállalkozása orvosi bravúrra emlékeztet: a „klinikai halál”, a félévszázadnyi csend után születik itt újjá egy mű. Pártos Géza rendezése érzékenyen fogadja magába és szólaltatja meg a színpadon a dráma sajátos szólamait. Ez a fogékonyság biztosítja, hogy az előadás mentes a melodramatikussságtól. Pártos nem emeli ki az extrémet, — természetesnek veszi. A színészek így nem játsszák a bizarrt, — közvetlen természetességgel élik életüket a játék szokatlanul nyers világában. A rendezői fogékonyság néhány lélektani remeklést is produkál. Ilyen a kánizáló gyermekpár beállítása, a „szerelmi háromszög” keresetlen nyerseségből felszikrázó döbbenete, és általában azok a pillanatok, melyekben a legvégletesebb érzések is feltűnés nélkül férnek meg egymás társaságában, mindenekelőtt Kiss Manyi, özv. Hubernéalakításában. Ez a nagy színésznő alig néhány jelenetben eljátssza a megöregedő ember újbóli gyermekké válásának furcsa, ősidőktől ismétlődő történetét. És eközben észrevétlenül teremt sugárzó színpadi pillanatokat. Egy vénasszony fogatlan mohóságávalkezd vacsorázni a skunyerált ételből, s közben egy copfos kislány mozdulataival hintáztatja lábait. Alakítása kivételes lélektani remeklés. Szénási Ernőnél igazabb Hubert ez után az előadás után nehéz volna találni. Szikár, nyers, keserű és mosolyában van valami, amitől egyszerre markáns is meg tisztátalan is. Huberja csupa tüzes ideggóc, a verítékszagú ágyban hűti lázát, hogy el tudja viselni az életet. És mindezt annyi férfias fájdalommal „hozza", hogy megérezzük: ez az ember szembenézett önmagával és eldöntötte, hogy állatbőrbe bújik, mert így természetesebben tud mozogni egy világiban, ahol erőszakos, kegyetlen törvények uralkodnak. A főiskolás Béres Ilona játékában nyoma sincs a pályakezdő zavarának, és annak az édeskés naivahangvételnek sem, mellyel legfiatalabb színésznők megnyerővé, de egyben szirupossá szokták oldani egyéniségüket. Vilmája elszántan romlott, és minden elszántsága ellenére is menthetetlenül tiszta marad. Psota Irén visszafogott alakítása jeles lélektani tanulmány, puritán játéka szépen emeli ki, hogyan születik meg Róza lelkében a démon. Egy-egy erőszakosan lefojtott gesztusa azonban jelzi, hogy temperamentumának, sokoldalú ábrázoló tehetségének a nagyobb színpad lehetőségei nyitnak igazán tért. A kisebb szerepekben jó alakítást nyújt Basilides Zoltán és Márkus László, feljegyezzük még Pádua Ildikó, Bányai János, Bodor Tibor nevét. A színpadot kitágító, kitűnő atmoszférájú díszleteket Jánosa Lajos, a stílusos jelmezeket Mialkovszky Erzsébet tervezte. Az előadás egyetlen gyengéje, hogy néhol vontatott. Pártos Géza adhatott volna a játéknak erősebb sodrást, bár gyanítjuk, ebben is az íróhoz akart hűséges lenni. A „Boldogtalanok”-ban ugyanis sok életkép-szerű mozzanat van, befejezése sem zárja le a drámát, inkább jelzi, mi minden vár még abban a világban, amelyben élnek, a boldogtalanokra. Sándor Iván Múlt számunkban közöltük az idei művészeti díjasok névsorát. Ezúttal a díjkiosztás délutánján készült felvételeinkből és riportjainkból nyújtunk át néhányat olvasóinknak. Oxv. Huberné: Kina Manyi (Fárkán Tamás és MTI fotó, Kilat fzlv.) Voss Éva az öltözőben