Film Színház Muzsika 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-11 / 24. szám
SZÉKELYFONÓ Az idei operai évad utolsó felújításisaként Kodály Zoltán Székely fonója került színre az Állami Operaházban. Csakugyan, felújításról beszélhetünk ez esetben, mégpedig nemcsak azért, mivel teljesen kicserélődött a Székelyfonó színpada, hanem, mert a nagy zeneköltő maga is aktív szerepet vállalt a mostani színrehozatalban: megváltoztatta, kibővítette a mű partitúráját, aTe túl, rózsám, te túl, a málnás erdején- kezdetű népdalt, s hozzá csatlakozó kórust iktatva be, dramaturgiailag megfelelő helyre. A Székely fonót — mint köztudott — a harmincas évek elején (1932-ben) mutatták be és ebben a színpadi alkotásában (a magyar életkép Erdélyből) Kodály csodálatosan szép és mélyzengésű népballadákat, népdalokat fűzött össze, azzal a szándékkal, hogy a falut közelebb hozza a városhoz, és fordítva. A kodályi életmű harcos, és ab ovo eszmei jellege öltött testet a műfajilag nehezen meghatározható, semmikép sem opera-, de még csak daljátéknak is alig nevezhető, s mégis olyannyira varázslatos levegőjű népi életképben, amely ősi bánatokat, siralmakat, ingadozásokat tár fel. Miképp fejezi ki Kodály szándékait a legújabb Székely fonó-repríz? Az összkép, amit kapunk (és a Székely fonó esetében az összképnek különleges jelentősége van), általánosságban k kedvező. A színpad, Fülöp Zoltán díszletével, Márk Tivadar jelmezeivel, teljesen egyértelmű, felfogásról tanúskodik: semmiféle -korszerűsítő- irányzatot nem vehetünk észre, sőt inkább azt láthatjuk, hogy a színpadkép alkotói megőrzendő, régi értéknek tekintették a Székely fonó folklórját — mintha valamely etnográfiai mű illusztrációja elevenednék meg a szemünk előtt. Tulajdonképpen helyeselni kell ezt a koncepciót. A kép hiteles, nagyon szép, mély tónusokkal ábrázol; a színek kombinációja, beleértve a világítási effektusokat is, zenei hatású, a tartalom kontrasztjainak visszaadására törekszik. Itt már Szinetár Miklós rendezéséről is beszélünk A rendező a Székely fonó színpadra állításával nem csekély előadásbeli problematikával találja szemközt magát, s Szinetár — dicséretére legyen mondva — legjobb tudása szerint igyekezett megoldani a nehézségeket Kétségkívül sikerült megteremtenie a népi játék elemeinek egységét. Ebben a koncepcióban természetszerűleg hangsúlyt kapott a tánc, meg a játékosság. Seregi László koreográfiája nem csupán díszít, vagy színesít, hanem szoros kapcsolatot tart az egész mű Kodály elképzelte dramatikus hullámzásával. Szinetár rendezését mégsem fogadhatjuk el teljes mértékben, mert a finálé — sajnos — kissé operettesre sikerült, (vallom, hogy így van), nem utolsósorban azért, mivel az általános ingadozás forgatagába visszatér a gazdag legény, akiről előbb kiderült, hogy gonosztevő — visszatér, hogy a szomszédasszonynak is legyen párja ... Ha már elhitetnek a nézővel valamilyen konkrét cselekményt, akkor a logikáról nem szabad megfeledkezni; ez nem olyanféle eset, amikor a szereplők a játék végén levetik a maszkot, jelezvén, hogy semmi sem volt igaz ... A Székely fonó felújítás mindkét karmestere, Ferencsik János és Kórody András, odaadóan szolgálja a darab ügyét , Kodály ügyét. A zenekarból gazdagon bontakozik ki a Székely fonó drámai világa. A két szereposztás énekesei közül nekem a legjobban Szirmay Márta (Háziasszony) tetszett. Szirmay olyasmit is tud, ami az operai éneklésen túl van, s ez nagy előny; pompás ösztönével közelíti meg a népdalt. Komlóssy Erzsébet ebben a szerepben, szintén érték. A két lány: Mátyás Mária és Andor Éva, teljesen Kodály Zoltán dalműve az Operaházban más-más módon, de egyaránt helyesen formál: Mátyás népiesebb. Barlay Zsuzsa és Szabó Anita mint Szomszédasszony jól épül be az együttesbe. A férfi főszereplők közül Szalma Ferenc (Kérő) találja el jobban a népi hangvételt, Faragó András kitűnő operaénekes. Szalma mint jelenség is hatásos. Simándy József (Legény) művészi egyéniségével tűnik ki; ezt a szerepet Szigeti László is énekli, rokonszenvesen. A Gazdag legényt Varga András és Palcsó Sándor is meglepően jól ábrázolja. A jelentős feladatot vállaló kórus ,— Németh Amadé betanításában — külön elismerésre tarthat számot. Talán még annyit, hogy az előadás hallgatása közben eszünkbe jutott a Székely fonó régi kérője, Palló Imre; ő ma már nem »aktív tag*« — viszont az ő hamisítatlan, ízes népdaléneklésétől tanulhatnánk, vagy inkább, tanulhattak volna a felújítás szereplői. Szenthegyi István Mátyás Mária (a leány) és Simándy József (a legény) — — — - — re.. —* ozosciy tono prciukrjéről