Film Színház Muzsika, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1965-07-16 / 29. szám
pollát, a szükségtelenül átformált nyers bevezető monológ után azonban már minden az eredetit idézi. Ez a rendezés érdeme. Kazimir végigvezeti a nézőt az úton, melyen a novella olvasója járt. Megkapjuk a zavart, bizonytalanságot, mikor Cipolla virtuóz mutatványaiba kezd és előttünk születik meg a varázslat, melynek csúcsán szuggesztió alá vonja áldozatait. És a jóritmusú játékban a prózai mű szellemének ragyogása sem halványul. A néző átérzi, hogy mikor az embert már embervoltának tudatától is megfosztaná a démoni erő, nincs más út, csak a Mario útja, az önvédelem, a fegyver. Kazimir természetes könnyedséggel mozog a két ellentétes stílusú játék közegében. Otthonosan fejezi ki gondolati koncepcióját, a körszínpad magateremtette formái között. A ritmus, a jól komponált mozgások (játékmester Léner Péter), a kitűnő díszlet (Rajkai György munkája), és a jelmezek (Láng Rudolf szép tervei) harmonikus egységet alkotnak. A térkihasználásban sem érzünk felesleges modort, puritán, lényegretörő előadást látunk néhány halványabb és két izgalmas színészi alakítással. Savonarolát és Cipollát Latinovits Zoltán játszotta. Savonarola óriás. Az élet szárnyait akarja letörni. Latinovitsnak volt egy pillanata, éppen amint ezeket a szavakat mondta el, amikor a felhőket verdeste, de aztán elűzte magától a démont, inkább hűvös volt, semmint nagy. Pedig a fenség nélkül ezt a szerepet nem lehet játszani. Savonarola szárazsága, aszkétizmusa csak már. Ő ezt mondja: »Szeretem a lángot« — és tüzel. A világ ékkövére, Firenzére pályázik. Más volt a Cipolla-alakítás. Kazimir a színpad köré ültette a nézőket, akiket Cipolla majd megigéz. Ez merész vállalkozás volt, mert így a színésznek, minduntalan meg kellett küzdeni a játékbeli hallgatóság mögött ülő valóságos nézőkért is. Olyan helyzetbe került, hogy vagy bűvkörébe vonja az egész este közönségét, vagy egyszerűen nem érvényesül alakítása. Latinovitsnak sikerült magával ragadnia mindenkit. Pokolian megdolgozott a győzelemért. Cipollája félelmetes, szuggesztív — valóban démoni volt. És még könnyedséggel is bírta. Eljátszotta, hogyan lehet tánclépésekkel és ostorpattogással meggyújtani a tüzet a földgolyó alatt. A kisebb szerepek alakítói közül Kozák András Marióját, Prókai István epizód-alakítását, a Fiorenzában Körmendi János és Buss Gyula játékát fogadták el. Fiore helyett — aki a csodálatos százszínű ékkövet, Firenzét testesíti meg — Bara Margit csupán a szerzői instrukciót idézte fel: »megjelenése rendkívül szabályos vonalakat mutat, szinte maszkszerű.« Lorenzo de Medicit Somogyvári Rudolf játszotta. Somogyváritól az elmúlt két esztendőben sok jó alakítást láttunk, ezúttal még többet adott: Lorenzójában nagyság volt. Tudja már, mire jók a színészi játék eszközei, de tudja nélkülözni az »eszközöket«, és él a színpadon, gesztusok, arcjáték szavak nélkül is, pusztán önmagától. Erre csak az képes, akit egyéniség táplál. Thomas Mann-i nosztalgiával megálmodott gyengeségében is férfias Medici volt. Mikor Savonarolára kiáltott: »A nagy szárnyakat akarja letörni ... mindent meg akar ölni...«, búcsújában a katedrálisépítők fájdalma égett. Azoké, akik tudják, hogy nemsokára minden összeomlik abból amit teremtettek, mert nem ismerik az erőt, amely megmentheti az értékeket a pusztulástól. Cipolla lovag: Latinovits Zoltán Sándor Iván A végső pillanat: Mario és Cipolla (Kozák András és Latinovits Zoltán) (Fejes László felv.)