Film Színház Muzsika, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)

1966-11-04 / 44. szám

Fmlplfplf cilfprplf Beszélgetés a jubilál, ftullllwnvlmy Ollmvl vll Harangozó Gyulával E­z a jubileum is egy kicsit le­gendának tűnik. Úgy gondo­lom, jó néhány kétkedő akadt, hi­szen nehéz elhinni, hogy Haran­gozó Gyula, az Operaház balett­mestere és kiváló koreográfusa a minap ünnepelte operaházi tagsá­gának negyvenedik évfordulóját. Mozgását, lendületes, könnyed, friss táncát figyelve, valóban kétel­kedünk. Pedig a jubileum az idén kétszeres, hiszen (azon kívül, hogy négy évtizede az Opera tagja), har­minc esztendeje, hogy az első ön­álló koreográfiája megszületett. Ren­geteg munka húzódik meg ezek mö­gött az évtizedek mögött — és­ Ha­rangozó Gyula ma is fáradhatatlan. Pedsig mennyi lazítást engedne a ru­tin, mennyi könnyítés adódhatna a lenyűgöző tánctudásból, ám fellé­pésein ennek a lazításnak soha sem­mi nyomát sem látjuk. Talán ez si­kerének titka? Ez is. A balettpróbán végigcsinálja a legnehezebb gyakorlatokat. Együtt a fiatalokkal és­­külön, egyedül. A Cop­­péliában ő Coppelius. Rendkívüli fi­zikai megterhelést kívánó szerep. Szinte egy lélegzetvételre táncolja végig. Vagy idézzük fel a Furfangos diákokból Stréber Józsi mulatságos figuráját: kegyetlenül megverik a darab végén, még csak nem is játék­ból. Legyen ez igazi verekedés! Ha­rangozó a kigúnyolt alak figurájá­ban azt is bemutatja, hogy nemcsak az a legény, aki adja, hanem aki állja... Táncol a Háromszögletű kalapban, a Kormányzót alakítja. Amikor er­ről beszélgetünk, kicsit megilletődöt­­ten mondja: — Emlékezetes szerep számomra a Kormányzó. 1928-ban ez volt az Operában az első magántáncos-sze­repem. Sokszor felidézem, mennyit változott ez a figura képzeletemben. Akkor, fiatalon alakítottam egy ko­rosabb szerepet, most úgy érzem, a mai kormányzó velem együtt fiata­lodott. Örök fiatalnak maradni. Hátha ez sikereinek titka? Bizonyára ez is! Táncol a Csodálatos mandarinban: ő az öreg gavallér. Ezúttal nem a szerepről — a műről beszélgetünk. Az elmúlt évek során az Operaház balettegyüttese bejárta csaknem egész Európát, sőt megfordult ten­geren túl is. A külföldi lapok elra­gadtatva dicsérték Bartók táncjáté­kának előadását, külön kiemelve Harangozó Gyula mesteri koreográ­fiáját. Ha a Mandarinról kerül szó, mindig átforrósodik a hangja. — 1931-ben én játszottam volna a ■ címszerepet — mondja —, a bemu­tatóra azonban nem került sor: az előadást betiltották. 1941-ben ismét készültünk rá — ekkor már én ké­szítettem a koreográfiát, s a dara­bot sajátos, meseszerű, kínai kör­nyezetbe helyeztem — a premier azonban ismét elmaradt. Közbeszólt a cenzúra. Vádaskodások és bírála­tok értek, de én hittem Bartók re­mekművének sikerében. Ez a mos­tani előadás, úgy érzem, igazolja ezt. A modern balett problémáihoz érkeztünk. Napjainkban gyakori a vita a zene értelmezéséről, a balett nyelvének korszerű megfogalmazá­sáról. Amit Harangozó Gyula erről mond, rövid összefoglalója művészi hitvallásának. — Fiatal koromban festőművész­nek készültem, s a rendszeres tánc a sportolást jelentette számomra. Ké­sőbb, amikor már végleg eldőlt, hogy a balettnál maradok, gyakran érez­tem hasznát a képzőművészeti látás­módnak. Hiszen a balett századunk­ban hasonló változásokon ment ke­resztül, mint a festészet vagy a szob­rászat. Mindig híve voltam a mo­dernségnek, az új törekvéseknek, de köztudott dolog, hogy az újszerű dolgok nem mindenkor és nem min­denkinek sikerülnek. Egy hasonlat­tal élek: hiába sugárzok én csodá­latos műsort az adóállomáson, ha a közönség felvevőkészülékén nem tudja fogni azt a hullámhosszt. S ha az összhang megvan, még az sem biztosíték, hiszen ami bizarr , az nem feltétlenül modern. — Azt vallom, a klasszikus tech­nika továbbra is mindennek az alap­ja. Itt tudom lemérni a tehetséget, összehasonlítani a táncosok tudását. S ami a legfontosabb: a koreográfiá­nak éreztetni kell, hogy a zene és a tánc egyenrangú; egyik sem kaphat alárendelt szerepet. A balett nem tud semmi újat mondani, ha nem követi pontosan a zene tartalmi mondanivalóit. Azonosulni a zené­vel, úgy érzem, ez a koreografálás legszebb pillanata. Ahány zeneszer­ző, annyi atmoszféra, ezt pedig a ko­reográfiának tükrözni kell. Példát említsek? Milyen más a Bacchanália a Sámson és Delilában, mint a Tannhäuserben — jóllehet drama­turgiai funkciójuk azonos. Ha a ze­nét háttérbe helyezem, nem tudom éreztetni a mű igazi hangulatát. A nyáron a televízióban filmet forgatott. „Portréfilm Harangozó Gyula balettmesterről” — ez a címe és a jövő héten mutatja be a tv. Ne­héz volt kiválasztani a gazdag élet­mű legfontosabb állomásait, legje­lentősebb szerepeit, koreográfiáit. Munkáról, sikerekről beszélget­tünk. A filmszalag rögzítette a mes­teri mozdulatokat, s ezek minden ri­portnál többet árulnak el majd a művészről és koreográfusról. Ez a művészi pálya azonban még koránt­sem lezárt. Ahogy Harangozó Gyu­lát ismerjük, elegendő ötlete és ener­giája van, hogy újabb elismerést és sikereket vívjon ki a legközelebbi jubileumig. György András Egy fénykép a pályakezdés idejéből és egy emlékezetes alakítás: Coppelius

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék