Film Színház Muzsika, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)
1966-11-04 / 44. szám
Fmlplfplf cilfprplf Beszélgetés a jubilál, ftullllwnvlmy Ollmvl vll Harangozó Gyulával Ez a jubileum is egy kicsit legendának tűnik. Úgy gondolom, jó néhány kétkedő akadt, hiszen nehéz elhinni, hogy Harangozó Gyula, az Operaház balettmestere és kiváló koreográfusa a minap ünnepelte operaházi tagságának negyvenedik évfordulóját. Mozgását, lendületes, könnyed, friss táncát figyelve, valóban kételkedünk. Pedig a jubileum az idén kétszeres, hiszen (azon kívül, hogy négy évtizede az Opera tagja), harminc esztendeje, hogy az első önálló koreográfiája megszületett. Rengeteg munka húzódik meg ezek mögött az évtizedek mögött — és Harangozó Gyula ma is fáradhatatlan. Pedsig mennyi lazítást engedne a rutin, mennyi könnyítés adódhatna a lenyűgöző tánctudásból, ám fellépésein ennek a lazításnak soha semmi nyomát sem látjuk. Talán ez sikerének titka? Ez is. A balettpróbán végigcsinálja a legnehezebb gyakorlatokat. Együtt a fiatalokkal éskülön, egyedül. A Coppéliában ő Coppelius. Rendkívüli fizikai megterhelést kívánó szerep. Szinte egy lélegzetvételre táncolja végig. Vagy idézzük fel a Furfangos diákokból Stréber Józsi mulatságos figuráját: kegyetlenül megverik a darab végén, még csak nem is játékból. Legyen ez igazi verekedés! Harangozó a kigúnyolt alak figurájában azt is bemutatja, hogy nemcsak az a legény, aki adja, hanem aki állja... Táncol a Háromszögletű kalapban, a Kormányzót alakítja. Amikor erről beszélgetünk, kicsit megilletődötten mondja: — Emlékezetes szerep számomra a Kormányzó. 1928-ban ez volt az Operában az első magántáncos-szerepem. Sokszor felidézem, mennyit változott ez a figura képzeletemben. Akkor, fiatalon alakítottam egy korosabb szerepet, most úgy érzem, a mai kormányzó velem együtt fiatalodott. Örök fiatalnak maradni. Hátha ez sikereinek titka? Bizonyára ez is! Táncol a Csodálatos mandarinban: ő az öreg gavallér. Ezúttal nem a szerepről — a műről beszélgetünk. Az elmúlt évek során az Operaház balettegyüttese bejárta csaknem egész Európát, sőt megfordult tengeren túl is. A külföldi lapok elragadtatva dicsérték Bartók táncjátékának előadását, külön kiemelve Harangozó Gyula mesteri koreográfiáját. Ha a Mandarinról kerül szó, mindig átforrósodik a hangja. — 1931-ben én játszottam volna a ■ címszerepet — mondja —, a bemutatóra azonban nem került sor: az előadást betiltották. 1941-ben ismét készültünk rá — ekkor már én készítettem a koreográfiát, s a darabot sajátos, meseszerű, kínai környezetbe helyeztem — a premier azonban ismét elmaradt. Közbeszólt a cenzúra. Vádaskodások és bírálatok értek, de én hittem Bartók remekművének sikerében. Ez a mostani előadás, úgy érzem, igazolja ezt. A modern balett problémáihoz érkeztünk. Napjainkban gyakori a vita a zene értelmezéséről, a balett nyelvének korszerű megfogalmazásáról. Amit Harangozó Gyula erről mond, rövid összefoglalója művészi hitvallásának. — Fiatal koromban festőművésznek készültem, s a rendszeres tánc a sportolást jelentette számomra. Később, amikor már végleg eldőlt, hogy a balettnál maradok, gyakran éreztem hasznát a képzőművészeti látásmódnak. Hiszen a balett századunkban hasonló változásokon ment keresztül, mint a festészet vagy a szobrászat. Mindig híve voltam a modernségnek, az új törekvéseknek, de köztudott dolog, hogy az újszerű dolgok nem mindenkor és nem mindenkinek sikerülnek. Egy hasonlattal élek: hiába sugárzok én csodálatos műsort az adóállomáson, ha a közönség felvevőkészülékén nem tudja fogni azt a hullámhosszt. S ha az összhang megvan, még az sem biztosíték, hiszen ami bizarr , az nem feltétlenül modern. — Azt vallom, a klasszikus technika továbbra is mindennek az alapja. Itt tudom lemérni a tehetséget, összehasonlítani a táncosok tudását. S ami a legfontosabb: a koreográfiának éreztetni kell, hogy a zene és a tánc egyenrangú; egyik sem kaphat alárendelt szerepet. A balett nem tud semmi újat mondani, ha nem követi pontosan a zene tartalmi mondanivalóit. Azonosulni a zenével, úgy érzem, ez a koreografálás legszebb pillanata. Ahány zeneszerző, annyi atmoszféra, ezt pedig a koreográfiának tükrözni kell. Példát említsek? Milyen más a Bacchanália a Sámson és Delilában, mint a Tannhäuserben — jóllehet dramaturgiai funkciójuk azonos. Ha a zenét háttérbe helyezem, nem tudom éreztetni a mű igazi hangulatát. A nyáron a televízióban filmet forgatott. „Portréfilm Harangozó Gyula balettmesterről” — ez a címe és a jövő héten mutatja be a tv. Nehéz volt kiválasztani a gazdag életmű legfontosabb állomásait, legjelentősebb szerepeit, koreográfiáit. Munkáról, sikerekről beszélgettünk. A filmszalag rögzítette a mesteri mozdulatokat, s ezek minden riportnál többet árulnak el majd a művészről és koreográfusról. Ez a művészi pálya azonban még korántsem lezárt. Ahogy Harangozó Gyulát ismerjük, elegendő ötlete és energiája van, hogy újabb elismerést és sikereket vívjon ki a legközelebbi jubileumig. György András Egy fénykép a pályakezdés idejéből és egy emlékezetes alakítás: Coppelius