Film Színház Muzsika, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)
1966-11-04 / 44. szám
Bin és rifinhidés Hirosimáért Salvato Cappelli színműve Két teljes órán át remegtünk a benső feszültségtől és azután sokáig nem tudtunk elaludni” — írta a hamburgi „Welt” milánói tudósítója. Más lapok „a milánói színházi szezon legerőteljesebb élményé”-nek nevezték Salvato Cappelli „Kétszázezer és egy" című drámájának bemutatását. Számtalan művészi alkotás ábrázolta a háború kiélezett és végletes helyzeteibe sodródott embert. De a felelősség saját magunk és a társadalom iránt nemcsak háború, hanem béke idején, kevésbé kiélezett s talán ezért bonyolultabb és ellentmondásosabb helyzetekben is — messzire ható, életsorsokat meghatározó felelősség. Salvato Cappelli „a felelősség trilógiájának” nevezte három drámáját s a legutolsó, a „Kétszázezer ■és egy”, melyet 1966 május negyedikén mutatott be a milánói Piccolo Teatro a nagynevű olasz rendező, Giorgio Strehler rendezésében, nemcsak az egyén felelősségvállalását és helytállását ábrázolja, de teljességében és mozgásában megragadja a mai amerikai, a mai nyugati világ legdrámaibb problémáját: húsz évvel a háború után is újra és újra szembe kell nézni a háború következményeivel, terheivel, a háború teremtette helyzettel. A mű főszereplői a Hirosimát megsemmisítő pilóták. Egy amerikai katonai törvényszék megidézi Gloria Wiltont, aki szemtanúja volt Henry Greene tábornok, Amerika Nemzeti Hőse, a hirosimai bombatámadás parancsnoka meggyilkolásának. Miért ölte meg Nicola Dafour őrnagy, Greene egykori helyettese, húsz évvel a bombatámadás után a tábornokot? Mi játszódott le annak az embernek a lelkében, aki korábban egyetlen kézmozdulatával kétszázezer ember halálát okozta? Mi a közös vonás e kétszázezer ember és Greene tábornok halálában? S jelent-e még valamit egy ember halála ott, ahol kétszázezeré sem számított? Gloria vallomásából bontakozik ki a dráma. A parancs végrehajtása után az öt hirosimai pilótát kórházba zárták, elkülönítették. A hatást vizsgálták. Azt kutatták, hogyan reagál az emberi szervezet, éreznek-e lelkiismeretfurdalást, mennyiben befolyásolja érzelmeiket és gondolataikat az elkövetett bűn. De hát bűn volt-e a kétszázezer ember meggyilkolása? Bűn volt-e egy város megsemmisítése? A pilóták hivatalosan háborús hőstettet hajtottak végre s mint nemzeti hősöket tüntették ki őket. Az öt katona öt különböző ember. Mindegyikük számára mást jelent az elkövetett bűn s mindegyik másképp keresi önmaga felmentésének vagy elítélésének módját. Bűnük közös, de a bűnnel minden embernek saját magának kell leszámolnia. Henry Greene tábornok szemében az egyetlen pillanat alatt megsemmisített kétszázezer ember egyenlő volt az apránként elpusztított tízszer húszezer emberrel. A háború az háború s a háborúban az embereknek nem gondolkodniuk, hanem cselekedniük kell, végrehajtani a parancsot — ez volt a meggyilkolt Greene életelve. Nicola Dafour őrnagy már a parancs végrehajtása után, bár még nem ismerte a pusztítás méreteit, érezte, hogy jóvátehetetlen bűnt követett el. A háború után nyolc évvel véletlenül találkoznak össze a volt bajtársak. S az egykori jóbarátok, e valaha kiegyensúlyozott és céltudatos emberek roncsként látják egymást viszont. Burcket és Diamond megpróbál beleilleszkedni a hétköznapi, polgári életbe, nem beszélni és nem gondolkodni feleslegesen — ami talán megnyugvást hoz. De beszélni és gondolkodni kell! Nicola felidézi a robbantás előtti utolsó pillanatokat s nemcsak Diamondról és Burchetről, de ostoba és vallásos feleségeikről is kiderül, hogy nyugalmuk csak póz, hogy valójában összetört, tehetetlen, lelkiismeretfurdalástól gyötört emberek. Jeff, az ötödik pilóta nincs jelen a találkozón. Nicola megkeresi. Jeff a háború után két évvel szerzetesrendbe vonult, hogy mindazt, ami korábban történt — még a tulajdon nevét is! — elfelejthesse. De a hit sem adhat feloldozást. Hiába próbál menekülni szörnyű emlékeitől, hiába próbálja meg nem történtté tenni az eseményeket, Nicola szavai feldúlják látszólagos nyugalmát, összeroppan és öngyilkos lesz. Nicola számára azonban nem járható ez az út, mert ha a „nicolák" öngyilkosok lennének, ezzel megfutamodnának a harc elől és akkor a „greenek” szabad kezet kapnának egészen. Nicola tisztában van azzal, hogy az egyetlen helyes magatartás: nem az önmagával, hanem a Greene-nel való leszámolás. Nicola és Greene életútja a lehetséges két emberi magatartás példája. Nicola a háború befejezése után állandó botrányok hőse lett. Betörésekkel, verekedésekkel akarja szétzúzni a „nemzeti hős”volta körül kialakult tisztelet és csodálat bűvös körét. Bűnhődni akar bűneiért. De az a társadalom, amely Nicolából nemzeti hőst csinált, gondosan vigyáz arra, hogy hősét ne ültesse a vádlottak padjára. Mert vajon megbüntethető-e egyetlen ember haláláért az, akit kétszázezer haláláért viszont kitüntettek? Célszerű-e megtudniuk az embereknek, miért ölte meg Nicola Dafour háborús hős Henry Greene háborús hőst? A bíróság felmenti a vádlottakat. Bármely ismertetés csak ellaposíthatja ennek a kétórás feszültséget tartó drámának a mondanivalóját. Cappelli a végső pontig elmegy, alakjai közül a meggyilkolt Greene látszik az egyetlen józan katonának, Nicola a környezete és a bíróság szemében egyszerűen megháborodottnak tűnik, mígnem a tanúként beidézett Gloria kimondja az igazságot: „Nicola normális ember, aki abnormális bűnért bűnhődik". Szigethy Gábor 18 Két premier Berlinben Berlin színházaiban is megindult az igazi »nagy szezon«. Egymást követik a premierek. A sok közül két legérdekesebbre október első felében a »Theater der Freundschaft«-ban és a «Berliner Ensemble« színpadán került sor. A «Theater der Freundschaft« együttese Ota Hofmann «■Mese az öreg villamosról« című művét mutatta be, Jan Gerstel fordításában. Az előadás rendezője: Hanus Burger. Bertolt Brecht drámáját, a »Flüchtlingsgespräche«-t éjszakai előadáson mutatta be a «Berliner Ensemble« Manfred Wekwerth és Joachim Tenschert művészeti, vezetők irányításával.