Film Színház Muzsika, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)

1966-08-26 / 34. szám

ANTAL IMRE MINT KONFERANSZIÉ IS A MUZSIKÁNAK AKAR HÍVEKET TOBOROZNI­ ntal Imre karriertörté­nete leginkább modern regénybe kívánkoznék. Szerepelne benne egy a háború viharában megőrzésre átvett­­ zon­gora, melyen először ját­szott el egy Mozart-szoná­­tát az akkor mindössze tíz­éves gyerekember. De fő­szerepet kapna Karinthy remekműve, az »Utazás a koponyám körül­« című re­gény is, melynek olvasása után esztendőkön keresztül agysebész akart lenni. S a háttérben végighúzódna a pedagógus szülők regénye, akik veszni hagytak egy családi otthont, Hódmező­vásárhelyről Pestre vándo­roltak és vállalták eszten­dőkön át az albérletet, csak azért, hogy megfelelően ta­níttatni tudják a fiukat. Csupán azért, mert a korán elhalt jeles zenetanár, Kol­lár Pál, Szegeden azt mond­ta: kiváló művész lehet be­lőle . .. Ma Antal Imre harminc­esztendős, és egyike a leg­tehetségesebb fiatal zongo­ristáinknak. Tehetségét mi sem igazolja jobban, mint­hogy a Zeneakadémia el­végzése óta eltelt hét év alatt tizennégy országban koncertezett, s az elmúlt hat esztendőben hat nem­zetközi versenyt nyert, a többek között Ausztriában, Olaszországban, Brazíliá­ban. Az a fajta népszerűség, mely beszélgetésünk alatt is megnyilvánul (számtalan autogram-vadász les rá a Berlin-étterem teraszán) el­sősorban mégsem a zongo­ristának szól. Antal Imre ugyanis a televízió egyik legnépszerűbb műsorának, a »Halló fiúk, halló lá­­nyok«-nak, vagy ahogy or­szágszerte nevezik, a »Hal­­ló«-nak a riporter-konfe­­ransziéja. — Hogyan kezdődött ez a népszerűség, s hogy fér meg egymás mellett a két mű­faj? — Akár hiszi, akár nem, nagyon vigyázok arra, hogy semmiféle összeütközés ne legyen a tv-ben szereplő és a zongorista Antal Im­re között. Már csak a vá­dak miatt is. Sokan azt mondják, hogy ezzel a tele­­vízióbeli szereplésemmel lejáratom az előadóművé­szeket, mások pedig úgy vélik, hogy ez önreklám: közönséget szerzek önma­gamnak. — Ezzel mi is vitatkoz­nánk. Antal Imre valóban közönséget szerez. De nem­csak önmagának, önmagán keresztül éppen a fiatalok táborát szerzi meg a kon­certtermeknek. — Valóban, én is így ér­zem, bár akkor, amikor el­vállaltam ezt a feladatot, korántsem tudtam, hogy milyen óriási felelősség sza­kad rám. — De hát hogy is történt az első szereplése? — A Fiatal Művészek Klubjában kezdődött. Még a múlt esztendőben. Azt hi­szem Olaszországból érkez­tem haza. Az asztaltársa­ságnak, barátaimnak afféle élménybeszámolót tartot­tam. Később anekdotáztunk is. Aznap a tv egyik szer­kesztője, Békés József is ott ült a körünkben. Az egyik humoros fordulatnál, odaszólt hozzám: «Nem akarsz fellépni a tv-ben?­« Azt hittem, hogy tréfál, ezért igennel válaszoltam. És néhány hét múlva na­gyon meglepődtem, amikor szereplésre hívó úgyneve­zett «diszpót« hozott a tű­ből a futár. — Hogyan csinálja, hogy leginkább a fesztelenségé­vel, a természetességével lepi meg a nézőt? — Ezzel úgy vagyok, mint az a bizonyos kovács­mester, aki hályogot ope­rált. Még ma sem jöttem rá a veszélyességére. Noha drukkolok minden fellépés előtt, de korántsem érzem azt az izgalmat, mintha egy Chopin-valcert játszanék, mondjuk — Mezőszilason. A zongorázásnál tudom a buk­tatókat. Tizenkét esztendőn keresztül belém verték, hogy mit nem szabad. Itt nem. Mi, zenészek, külön­ben is, ha nem játszunk, ha nem gyakorolunk, szeretünk valami bolondságot csinál­ni. Már csak pihentet­nek is. — Antal Imre például mit? — ... Olvasok. De hogy lássa, magam is milyen in­fantilis vagyok, a »Mici mackó« a bibliám. Még ma is. Aztán szívesen bridzse­­lek és megtanultam köny­vet kötni. Szeretem a szé­pen kötött, jó könyveket. A múltkor meg? Festeni szottyant kedvem. Nem tu­dom, figyelte-e már, hogy micsoda egyszerű dolog ez. Vonalakat húzni, rajzolni, festeni. Hát én megpróbál­tam. Ember ne lássa! Pe­dig bosszant, hogy ezt miért nem tudom? — Úgy hallottuk, hogy a televíziós szereplése utat nyitott a filmhez is: Hers­ II „csevegő” zongora­művész Kő János önre bízta a »Hat nap« egyik epizódszerepét. — Azért, ez így, túlzás, hogy »utat nyitott«. Nem tartom magam színésznek. Igaz, hogy főiskolás korom­ban is érdekelt már a film, meg aztán, anyagiak híján, el is mentem statisztálni. De inkább arra voltam kí­váncsi, hogyan készül. Hát csalódtam. De legalább ar most már nincsenek illú­zióim. Csak Herskó János­nak se legyenek, s akkor majd csak »megbirkózunk« egymással. Sokat mosoly­gok azon, mikor azt mond­ják, hogy jó fejem van. Egy egész életen keresztül egyedül a fejemet cserél­tem volna el. Képzőművész barátaim sokszor megmin­táztak. Hozzá is fűzték mindig, »érdekesen pocsék vagy, öregem«. A bosszúm az lett volna, ha magam is tudnék festeni. Végül — a tréfát félre­téve — a jövő év feladatai­ról beszél. Arról, hogy szó­ló­estet ad a Zeneakadé­mián, melyen Schumannt és Chopint játszik, és önál­ló zenekari estje is lesz. "Most fedeztem fel Mozart c-moll zongoraversenyének minden szépségét" — teszi hozzá. Öt évvel ezelőtt valaki azt jósolta Antal Imrének,, ott fogja hagyni a zongoris­ta pályát, hogy más mű­vészeti ágban arasson még nagyobb sikereket. Antal Imre tudja, hogy ez a jós­lat nem fog beválni. Első­sorban és mindenekelőtt: zongorista. T­V * Lelkes Éva Schumannt és Chopint ját­szom szóló­estemen (Zaránd felv.)

Next