Film Színház Muzsika, 1967. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1967-11-10 / 45. szám

(Folytatót) A Mózes ébresztésében kivételes szerep jutott Keresztury Dezső­nek. Ő alkalmazta élő színpadra a drámát, már a veszprémi Petőfi Színház másfél év előtti előadására is — a rendezés ott Turián György érdeme volt — s most további simítá­sokat végzett a szövegen. Keresztury jól érezte meg, hogy a Mózes nem szorul sem kiegészítésre, sem átírás­ra. Munkáját a mű restaurálásának nevezhetjük. Biztos dramaturgiai ítél­kezés, az eredeti költészetének védel­me és teljes tapintat, ez vezette. A legjelentősebb mondatokon, a Ma­dách zsenijét, a dráma szellemi ar­cát legkifejezőbben felmutató soro­kon nem változtatott, elhagyott vi­szont jó néhány részletet, ezek a színpadon mondhatatlanok. Amin nem tudott — és nem is kívánhatott — vál­toztatni, az a második rész drámailag lazább anyaga. Keresztury az élő szín­ház igényei felől közeledett Madách művéhez s ebben a munkájában kitű­nő inspirátora volt Marton Endre._Ren­ Kapaszkodj Malvin, ■ ■■ion a kanyar! A DEBRECENI CSOKONAI SZÍNHÁZ BEM­UTATÓJA mezői teljesítménye: újjáteremtés. Munkájában együtt van jelen a láz és a mértéktartás. A hit a mű ere­jében, ma is élő igazságaiban és az előadás belső arányainak tökéletes­sége. Színpadának rendszere, ön­álló művészi arca van. Varga Mátyás nagyszerű színpadképe — a háttérben Chagall vöröseinek és kékjeinek meg­­idézésével — az élet mesés költészetét hozza elénk. Schöffer Judit jelmezei is kivételes erejűek, ruhatervei megannyi epigramma, ősi­ mai témákra. Marton színpadán úgy hullámzanak egymás­ba a jelenetek, amint az idő öregszik. Minden mozdulatnak, kelléknek, egy göcsörtös botnak, egy dobnak szere­pe, igazsága van. S a sokféle játék­elem — mint a modern képzőművé­szet kompozícióin — e kitűnő rendezői értelmezésben egyetlen kulminációs pontban fut össze. Ez a mózesi sorsban megtestesülő gondolat: az élet költé­szete, a cselekvő, tévedő, sorsát mégis mindig újraíró ember küzdelme. E sorsot, Mózes alakját a magyar színpad legnagyobb szerepei közé­­emelve állítja­­elénk Sinkovits Imre. Aki nem látta az előadást, aligha sejti, miért is kell annak a bizo­nyos Malvinnak kapaszkodnia, mi­féle kanyartól kell óvakodnia. Holmi zenés vígjátékra gyanakszik és talán álmában sem gondolná, hogy az in­telem a második világháború orosz fronton harcoló magyar katonáinak szól, és a szóban forgó kanyar az a Don-kanyar, ahol 1943-ban a német és magyar hadvezetés bűnéből két­százezer magyar katona vesztette életét. További magyarázkodás he­lyett sokkal egyszerűbb lesz ideírni — bármilyen hosszú is — a színdarab teljes címét: Hadifogoly színjátszók előadják »Kapaszkodj Malvin, jön a kanyar!« címmel egy háborús esemény hiteles történetét, az igazságnak meg­felelően azzal a szándékkal, hogy a ma jelenlevők lássák, mi történt velünk. Jóllehet szentségtörésnek tűnhet egy ilyen tragikus esemény mulatsá­gos formában való előadása, — erről szó sincs! Ellenkezőleg, úgy éreztük, Kerekes Imre keresve sem találhatott volna ez idő szerint alkalmasabb sor­teljes emberi életén vezet végig, nem­csak azzal, hogy az ifjú erő megörege­­désének útját mutatja, önmagában tudja sűríteni mindazt, ami emberi — a tiszta és a legsötétebb színeket. A hatalomvágy, a bosszú démona, az em­ber iránti tisztelet, a hűség és kérlel­­hetetlenség, a prófétai önfeláldozás és a gyilkos indulat, mindez megfér játé­kában. Fáklyát emelő angyal és bosz­­szúálló angyalt! Alakításának erejétől, nagyságától sokáig nem szabadulunk. Az egész együttes hittel szolgálja az előadást. Kohut Magda mértéktartó, tragikus izzású Mirjamja, Avar Ist­ván nagyszerű Áronja és az erős te­hetségű Sinkó László, önmagában Mózes arcát hordozó Józsuája emelke­dik ki közülük. Jól villant fel egy-egy arcot Agárdi Gábor, Szirtes Ádám, Csernus Mariann, Szokolay Ottó és Tarsoly Elemér. A Tragédia írójának másik nagy drámája eddig a Korall-szigetek lé­legzésével élt. A Nemzeti Színház előadása most »láthatóvá« tette. Év­százados hamis legendát cáfol. Sándor Iván már e téma tolmácsolására. Minél jobban nevettünk, minél jobban szó­rakoztunk, annál inkább éreztük ezt. S ha művének vannak kevésbé sike­rült, fáradtabb pillanatai, ezek éppen azok a részletek, amelyekben a tra­gikus alaphelyzet és a komikus írói interpretálás között nem tudott elég éles kontrasztot teremteni.­­E tehetsé­ges színdarab rokonsága a modern dráma újítóival egészen nyilvánvaló, és csak azért nem közelebbi, mert az írónak nem mindig sikerült bizarr helyzetbe ágyaznia mondandóját. Az emlékezés reflexei viszonylag hamar fáradnak.Még szerencse, kü­lönben az elmúlt évtizedek tragikus eseményeinek árnyékában nehéz len­ne élni. De emlékezni mégis kell! Erre int a jelen. Csakhogy, — mint ezt Kerekes Imre is érezte — az em­lékezés művészi formáiban mind ke­vésbé tudjuk elviselni a konvencio­nális elemeket. Az írónak és a deb­receni társulatnak, élén Giricz Má­tyás rendezővel sikerült olyan sajátos formát találnia emlékeink felidézése­ Dégi István a Rendező szerepében Köti Árpád, a magyar katona Kun Vilmos, a szovjet tiszt

Next