Film Színház Muzsika, 1967. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-10 / 45. szám
(Folytatót) A Mózes ébresztésében kivételes szerep jutott Keresztury Dezsőnek. Ő alkalmazta élő színpadra a drámát, már a veszprémi Petőfi Színház másfél év előtti előadására is — a rendezés ott Turián György érdeme volt — s most további simításokat végzett a szövegen. Keresztury jól érezte meg, hogy a Mózes nem szorul sem kiegészítésre, sem átírásra. Munkáját a mű restaurálásának nevezhetjük. Biztos dramaturgiai ítélkezés, az eredeti költészetének védelme és teljes tapintat, ez vezette. A legjelentősebb mondatokon, a Madách zsenijét, a dráma szellemi arcát legkifejezőbben felmutató sorokon nem változtatott, elhagyott viszont jó néhány részletet, ezek a színpadon mondhatatlanok. Amin nem tudott — és nem is kívánhatott — változtatni, az a második rész drámailag lazább anyaga. Keresztury az élő színház igényei felől közeledett Madách művéhez s ebben a munkájában kitűnő inspirátora volt Marton Endre._Ren Kapaszkodj Malvin, ■ ■■ion a kanyar! A DEBRECENI CSOKONAI SZÍNHÁZ BEMUTATÓJA mezői teljesítménye: újjáteremtés. Munkájában együtt van jelen a láz és a mértéktartás. A hit a mű erejében, ma is élő igazságaiban és az előadás belső arányainak tökéletessége. Színpadának rendszere, önálló művészi arca van. Varga Mátyás nagyszerű színpadképe — a háttérben Chagall vöröseinek és kékjeinek megidézésével — az élet mesés költészetét hozza elénk. Schöffer Judit jelmezei is kivételes erejűek, ruhatervei megannyi epigramma, ősi mai témákra. Marton színpadán úgy hullámzanak egymásba a jelenetek, amint az idő öregszik. Minden mozdulatnak, kelléknek, egy göcsörtös botnak, egy dobnak szerepe, igazsága van. S a sokféle játékelem — mint a modern képzőművészet kompozícióin — e kitűnő rendezői értelmezésben egyetlen kulminációs pontban fut össze. Ez a mózesi sorsban megtestesülő gondolat: az élet költészete, a cselekvő, tévedő, sorsát mégis mindig újraíró ember küzdelme. E sorsot, Mózes alakját a magyar színpad legnagyobb szerepei közéemelve állítjaelénk Sinkovits Imre. Aki nem látta az előadást, aligha sejti, miért is kell annak a bizonyos Malvinnak kapaszkodnia, miféle kanyartól kell óvakodnia. Holmi zenés vígjátékra gyanakszik és talán álmában sem gondolná, hogy az intelem a második világháború orosz fronton harcoló magyar katonáinak szól, és a szóban forgó kanyar az a Don-kanyar, ahol 1943-ban a német és magyar hadvezetés bűnéből kétszázezer magyar katona vesztette életét. További magyarázkodás helyett sokkal egyszerűbb lesz ideírni — bármilyen hosszú is — a színdarab teljes címét: Hadifogoly színjátszók előadják »Kapaszkodj Malvin, jön a kanyar!« címmel egy háborús esemény hiteles történetét, az igazságnak megfelelően azzal a szándékkal, hogy a ma jelenlevők lássák, mi történt velünk. Jóllehet szentségtörésnek tűnhet egy ilyen tragikus esemény mulatságos formában való előadása, — erről szó sincs! Ellenkezőleg, úgy éreztük, Kerekes Imre keresve sem találhatott volna ez idő szerint alkalmasabb sorteljes emberi életén vezet végig, nemcsak azzal, hogy az ifjú erő megöregedésének útját mutatja, önmagában tudja sűríteni mindazt, ami emberi — a tiszta és a legsötétebb színeket. A hatalomvágy, a bosszú démona, az ember iránti tisztelet, a hűség és kérlelhetetlenség, a prófétai önfeláldozás és a gyilkos indulat, mindez megfér játékában. Fáklyát emelő angyal és boszszúálló angyalt! Alakításának erejétől, nagyságától sokáig nem szabadulunk. Az egész együttes hittel szolgálja az előadást. Kohut Magda mértéktartó, tragikus izzású Mirjamja, Avar István nagyszerű Áronja és az erős tehetségű Sinkó László, önmagában Mózes arcát hordozó Józsuája emelkedik ki közülük. Jól villant fel egy-egy arcot Agárdi Gábor, Szirtes Ádám, Csernus Mariann, Szokolay Ottó és Tarsoly Elemér. A Tragédia írójának másik nagy drámája eddig a Korall-szigetek lélegzésével élt. A Nemzeti Színház előadása most »láthatóvá« tette. Évszázados hamis legendát cáfol. Sándor Iván már e téma tolmácsolására. Minél jobban nevettünk, minél jobban szórakoztunk, annál inkább éreztük ezt. S ha művének vannak kevésbé sikerült, fáradtabb pillanatai, ezek éppen azok a részletek, amelyekben a tragikus alaphelyzet és a komikus írói interpretálás között nem tudott elég éles kontrasztot teremteni.E tehetséges színdarab rokonsága a modern dráma újítóival egészen nyilvánvaló, és csak azért nem közelebbi, mert az írónak nem mindig sikerült bizarr helyzetbe ágyaznia mondandóját. Az emlékezés reflexei viszonylag hamar fáradnak.Még szerencse, különben az elmúlt évtizedek tragikus eseményeinek árnyékában nehéz lenne élni. De emlékezni mégis kell! Erre int a jelen. Csakhogy, — mint ezt Kerekes Imre is érezte — az emlékezés művészi formáiban mind kevésbé tudjuk elviselni a konvencionális elemeket. Az írónak és a debreceni társulatnak, élén Giricz Mátyás rendezővel sikerült olyan sajátos formát találnia emlékeink felidézése Dégi István a Rendező szerepében Köti Árpád, a magyar katona Kun Vilmos, a szovjet tiszt