Film Színház Muzsika, 1967. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-08 / 49. szám
Díszlettervező és rendező Madách Mózeséről Mi történt ezen az estén, Madách Mózesének nemzeti színházi bemutatóján? Gazdagabbak lettünk egy klasszikussal, gazdagabbak egy modern színházi élménnyel. Megdőlt egy legenda — az egydrámás Madách legendája — és folytatódott egy új színházi stílus: a magyar drámai hagyományok korszerű értelmezésének és játékának reneszánsza. Végtelen távlatúvá nőtt a színpad: az ezredéves bibliai történetben a szabadságharc nemzedéke, a Bach-korszak nemzeti sorskérdéseivel viaskodó gondolkodó üzen a ma emberének. És ezt az üzenetet, látványos keretben-köntösben, messze hangzó, tiszta szóval továbbítja az előadás. Ami megmaradt ebből az előadásból, amit magunkkal viszünk, az ugyanúgy nem azonosítható az irodalmi élménnyel, mint ahogy a versek ►►tartalmae nem fordítható prózára. A többletet, a sajátosan színházi élményt keresve jutottam el az előadás díszlettervezőjéhez és rendezőjéhez. Díszlettervező — Varga Mátyás Ezúttal a díszletek tervezője is — főszereplő. A játéktér, amelyet Varga Mátyás tervezett, nem egyszerűen kerete az előadásnak, hanem maga is: alkotás. Ha jellemeznem kellene, alighanem küszködnék a jelzőkkel — csak színek jutnak eszembe. Harsány zöldek és sivatagi sárgák, tűzszínű fények, kékbe-bíborba boruló sötét. Elvont és mégis nagyon konkrét ez a színpadkép: nem a tárgyak, hanem a hangulatok megfogalmazott világa. — Madách végigkísért a pályámon. Eddig tízszer kaptam lehetőséget arra, hogy díszletet tervezzek Az ember tragédiájához. Már a veszprémi bemutató óta izgat, foglalkoztat a Mózes színpada is. Mikor színházunk műsorra tűzte, megkerestem az egykori, 1925-ös bemutató élő szereplőit, mire emlékeznek. De első perctől kezdve tudtam, hogy csak a mai kor ízlésének megfelelő színpadképet tervezhetek, rendkívül egyszerű formákat, amelyek nem gátolják a mondanivaló kiteljesedését. A díszlet egyébként is korhoz, korízléshez kötött alkotás ... — Történelmi műveknél is? — Feltétlenül. Egyébként nem tapasztalnánk, hogy például egy 1910-es években született Aida-díszlet is menynyire elavult. Pedig a cselekmény helye és időpontja változatlan, az egyiptomi motívumok örökéletűek. Csak éppen a tervező mindig a ma nyelvén fejezi ki az ábrázolt kort is, pontosabban a két kor ötvöződik a színpadon. A szecesszió ugyanúgy rányomta bélyegét a színpadképre, mint a naturalizmus. Ma — vagy konkréten a Mózes tervezésekor számomra Chagall színvilága volt az ihlető. És talán még a modern filmpanoráma látványa is, amely tág, de nem osztja meg a figyelmet. A korszerűség igénye a részletekben is megmutatkozik. Itt van például a pusztában imádott aranyborjú, amelyet először a hagyományos Apis-bika egyszerűsített változatának képzeltem és fokozatosan tisztult le, amíg végül Henry Moore állatfiguráinak formáit idézi. Először még a színpadi sík tagolására gondoltam, azután az első állítópróbán rájöttem, hogy szabadabban komponálhat a rendező, ha semmilyen gát nem osztja meg a teret, ha a sivatagszerű dombot csak a változó vetített háttér keretezi. Nézegetem a díszlettervező asztalán a képnek is dekoratív színvázlatokat és megpróbálom az emlékezet vetítőjére visszaidézni a színpadi színeket. — Színpadi fényben, vetítve sok minden másképpen hat. Éppen ezért a diákot sem fotós eljárással készítettük, hanem magam festettem, cizelláltam, szinte árnyalatról árnyalatra minden egyes tónust értékelve. De a kiindulópont minden képben a dráma volt. Rendező: Marton Endre Marton Endrét több mint egy évtizede foglalkoztatja a mű, hogy színpadraállítás előtt szinte tudományos alapossággal áttanulmányozta a madáchi eredetit és a Keresztury restaurálta Mózest, tudom, hogyan dolgozott együtt Varga Mátyással a színpadkép kialakításán, hogyan teremtette meg Sinkovitscsal együtt, a ma Mózesét. A parányi kis főrendezői szobát is színpaddá tágítja adíszlet«: Borsos Miklósnak az Oreszteiához készített hatalmas rézdomborítása. A modern bútorok között az antikvitásnak a mához szóló üzenete — helyben vagyunk, már a Mózesről van szó. — Mit értek én modern, intellektuális színjátszáson? A lényegét úgy fogalmazhatnám meg, hogy nem elég egyértelműen és első hallásra megközelíthetően a gondolati lényeget adni, de láttatni is kell a gondolatokat. A színház attól színház, hogy a képpel megemeli a gondolatot. Tulajdonképpen megkaptam a választ a bevezetőben megfogalmazott és fel sem tett kérdésre: mit kaptunk ezen az estén. A képpel megemelt madáchi gondolat szépségét. De Marton Endre még folytatja a megkezdett gondolatsort, és egy képpel magyarázza meg azt is, hogyan teljesíti ki a színpadi látvány a gondolatot. Mózesre hivatkozik, aki egyiptomi főrendi ruhája fölé köpenyt borítva megy el testvéreihez, s csak amikor a katona lerántja róla, a zsidóról, a Harun al Rasid köpenyt, döbbennek rá a körülötte állók, hogy a kopasz, egyenruhás férfi a fáraó környezetéből érkezett. Mózes helyzetének drámai kettőssége így nemcsak a szöveg által, de a látvány erejével is hat a nézőre. — A modern dráma attól intellektuális, hogy érvek csapnak össze benne. A gondolatok a színpadon egymással mérkőzve jelennek meg. A Mózesben is vonzott a mű vitadráma jellege. Nemcsak a nagy, a sorssal és történelemmel folytatott polémiára gondolok, hanem a jelenetekben megfogalmazódó szüntelen vitára, ellentmondásra. Beszélgetés közben az előadás felejthetetlen utolsó perceit dicsérem. A színpadi megvalósításnak, profán szóval élve, talán ez a legnagyobb trouvaille-a: a patetikus színpadi pillanat kísértésének legyőzése. — Ebben a jelenetben az előadás érzésem szerint kiegészítette a madáchi hangszerelést. A dörgő, nagy tirádák után a hatalomátadás önmagában is hátborzongató és felemelő pillanatában meg kell, hogy érezzük: ez a megfáradt, kicsit bőbeszédű öregember ugyanaz, akit nagynak láttunk. Ahány figura, ahány jelenet, annyi gondolat. A bibliai történetben az évszázados nemzeti problémák és örökérvényű erkölcsi drámák élnek. A Nemzeti Színház előadása nem múzeumnak, hanem szószéknek tekinti a színpadot. Földes Anna