Film Színház Muzsika, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-06 / 14. szám
12 ZENE Két karmester, két szólista KÉT OLASZ KARMESTERVENDÉGE volt az elmúlt hét koncertműsorának. Kettőjüket valóban csak a nemzeti hovatartozás és a budapesti hangversenyprogram jegyében lehet egymás mellé állítani, nagyságrendben igen távol állnak egymástól. Armando La Rosa Parodi az Állami Hangversenyzenekar bérleti estjét vezényelte. Parodi jelenleg a római Operaháznál tevékenykedik, bizonyára megbízható repertoár-karmester. Koncertdirigensnek is az, de semmivel sem több. Estjét egy Frescobaldi-átirat nyitotta meg. A XVII. századi orgonazenének ez a nagy újítója mindenképpen megérdemelné, hogy nálunk is jelentőségéhez mérten megismerjék. De semmiképpen sem azt a módját választanám, mint Ghedini olasz zeneszerző, aki 1931-ben zenekarra írta át Frescobaldi négy orgona-, illetve csembalódarabját. Ghedini kétségkívül ügyes hangszerelő, zenekari hangzása mégis ennek a korai barokk zenének a lényegéből vesz el valamit. Stiláris igényünk nagyon megnövekedett az elmúlt évtizedekben, s a mindenkori átíró ízlését magán viselő átdolgozások helyett szívesebben hallgatjuk az eredeti darabokat. Ez esetben Frescobaldit, s nem Ghedinit. A hangverseny szólistája Antal Imre Schumann a-moll zongoraversenyét játszotta. Antal nemzedékének legjobbjai között tűnt fel annak idején, s előadói népszerűségének nyilvánvalóan sokat használt igen tehetséges televíziós szereplése a »Halló fiúk, halló lányok« műsorvezetőjeként. Ez a sok irányú érdeklődés és lekötöttség azonban, a jelek szerint inkább népszerűségének használt, mint zongoraművészi fejlődésének. A Schumann-zongoraverseny mostani előadása legalábbis ezt mutatta. Kitűnő indítás után mintha idegei mondták volna fel a szolgálatot: nyugtalan, ideges kapkodás, egyenetlenségek jellemezték ezt az előadást. Érezhető volt, hogy mindez elsősorban fáradsági tünet. A szólistapálya, ha valaki az átlagosnál többre törekszik, egész embert kíván, olyan erős a nemzetközi mezőny, a konkurrencia. Antal Imrének is meg kellene gondolnia, hogyan tudna, esetleg gazdaságosabb energiagazdálkodással, versenyképes maradni. Tehetsége, zenei adottságai révén erre mindenképpen törekednie kellene. La Rosa Parodi a hangverseny második felében Brahms IV. szimfóniáját vezényelte. Olasz karmesterek évek óta szenvedélyesen igyekeznek Brahmsinterpretációkkal a nyilvánosság elé lépni. Felfogásuk sokszor igen érdekes, néha egészen nagyszerű, néha meg fantáziátlan. Mint Parodi esetében, akitől elég szürke Brahms-tolmácsolást hallottunk, legfeljebb azt bizonyítva, hogy a vendég sem okvetlenül jobb, mint a szürke hazai hétköznapok. ÜNNEPI ESEMÉNYNEK Claudio Abbado magyarországi bemutatkozása bizonyult a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekarának Brahms-estjén. Abbado nagyszerű Mahler-hangversenyéről a múlt évben, bécsi beszámolómban írtam már, ott is megragadott egyéniségének szuggesztív hatása. Abbado a vívódó, önmarcangoló művészek közé tartozik, akik valósággal elégnek egy-egy mű újraítélésében. »Pokoljárás«, megrázkódtatás az ő számára is minden hangverseny. Egyéniségében van valami ellenállhatatlan szuggesztivitás, szinte démoni varázs, mely hatalmába kerít mindenkit: hallgatót és zenekari muzsikust egyaránt. Abbado elementáris muzsikus-tehetség. Anyagismerete káprázatos, nem csak tudja, hanem tökéletesen ismeri is a műveket. Semmi esetleges, elnagyolt nincs a dirigálásában, semmit sem bíz a véletlenre, minden tökéletesen kidolgozott. Az átélés nála nem a nagyjából való megragadást jelenti, hanem a részletekben való elmélyedést is. Ha szinte már a pszichopatalógia körébe tartozó, szuggesztív vonzását tekintjük, jellegzetesen »romantikus« művésznek mondhatnánk. De Abbadóban nyoma sincs semmiféle romantikus szertelenségnek, külsőséges pátosznak, rossz értelemben vett hatáskeresésnek. Formaérzéke csalhatatlan. Egész zenélése, izzó intenzitása mellett is, fegyelmezett, kristálytiszta logika és impulzív intuíció találkozása. EGY HÉT LEFORGÁSA ALATT két nagy karmestert hallottunk Budapesten: Pierre Boulez után Claudio Abbadót. Nagyobb ellentétet két egyéniség között alig lehetne elképzelni. Vezénylésük a zene értelmi és érzelmi megközelítésének két tökéletes példája, s az előadóművészetben az a legszebb, hogy mind a kettőt egyformán el tudjuk fogadni. Két ellenpólus, mondanánk első pillanatban. S mégis, milyen tanulságos e két megközelítés rokonságát, találkozási pontjait megfigyelni! A lenyűgöző intellektusét, amint az értelem erejével jut el az érzelem, a zenében levő expresszivitás kifejezéséig, s a túlfeszített, szenvedélyes érzelmi megközelítést, ahogyan fegyelmezettségében a zene értelmi, logikai tartalmához jut el. E két megközelítés útjai tehát találkoznak, ezért is oly rokonok egymással, annak ellenére, hogy másfelől indulnak el. Fontos ezt hangsúlyozni már csak amiatt is, mert segít az »objektív« és »szubjektív« előadásmód értékeinek tisztázásában, hiszen nem a megközelítés iránya, hanem a megvalósítás módja a döntő. Abbado Brahms-estjének műsorán a d-moll zongoraverseny és az I. szimfónia szerepelt. A d-moll koncertet, a múltszázadi versenymű-irodalomnak ezt a szimfonikus felépítésű, s a szólista szempontjából technikai-zenei értelemben talán legnehezebb alkotását, éveken át nem hallottuk. Most rövid időn belül kétszer is műsorra került. Nemrégiben Rafael Orozco játszotta, most Dino Ciani. Orozco a leedsi, Ciani a budapesti nemzetközi zongoraverseny díjnyertese volt. Dino Ciani jól megalapozott mesterségbeli tudással közeledett a műhöz, előadása mégis halványabbnak, megoldatlanabbnak tűnt, mint az Orozcoé. Ciani zongorahangja sem a jellegzetes brahmsi hang volt, sokszor kifejezetten keményen játszott, értelmezésében pedig túlságosan széttagoltnak, darabosnak bizonyult. Brahms I. szimfóniájában Abbado valósággal lenyűgöző pillanatokat szerzett. Már az indítás megfogta a hallgatót, s ez a kapcsolat, hallgató és előadó között, mindvégig feszült és tartós maradt. Szenvedélyesség és formai fegyelmezettség mesterien találkozott Abbado vezénylésében. Brahmsinterpretációja így a szimfónia legfontosabb, legjellegzetesebb vonásait mutatta meg: a nagy klasszikus elődök formai szigorának következetes folytatását és a romantika felfokozottabb kifejezésmódját, a mű oly egyéni, brahmsi pátoszát és humanizmusát. A MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ szimfonikus zenekarától igazi fesztiválprodukciót hallottunk ezen az estén. Külön kell szólnunk a nagyszerű fúvósgárdáról, a klarinét-, oboa- és kürtszólókról. De nemes szépséggel, teltséggel, melegséggel szólt a vonóskar is, tökéletesen érzékeltetve Brahms oly karakterisztikus sötét színeit. Ez az együttesünk mindig hajlékonyságáról, kitűnő alkalmazkodó készségéről, »egyéni« hangzásáról volt ismert. Amit ezen az estén hallottunk tőlük, értékeik legmeggyőzőbb érvényesülése volt, az utóbbi idők legjelentősebb magyar előadói teljesítménye. Várjuk a méltó folytatást. A hét zeneakadémiai műsorán még Jiri Reinberger csehszlovák orgonaművész estje is vonzó, ha nem is maradandó élményt keltő, eseménynek bizonyult. Többek között Hindemith harminc évvel ezelőtt komponált II. Orgonaszonátáját is játszotta, ezt a hangszer szellemében fogant, értékes zenei gondolatokat tartalmazó kompozíciót. A prágai művész elismert, nemzetközi tekintélynek örvendő mestere hangszerének, mostani szereplésén mégis némi fáradtság jeleit érezhettük. Fábián Imre