Film Színház Muzsika, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-06 / 27. szám
erénye. Ugyanakkor néha egészen meghökkentően mutatkoztak meg a Rózsalovag partitúrájának „érdesebb” vonásai is. Ettől egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy stílusa milyen sok szállal kapcsolódik a Salome és az Elektra zenéjéhez. A Rózsalovag valóban újjászületett Bernstein kezében, de eszményi volt az együttes is, melynek elképzeléseit átadhatta. Bernstein kétségkívül jellegzetesen amerikai típusú előadóművész, aki jól ismeri a „publicity” minden formáját és fortélyát. Bizonyára sok benne a látványos külsőség is, amit hatásvadászatnak is mondhatnánk. De aki úgy játszik Mozartot, s aki olyan belső tűzzel vezényel mint ő, az zenélésében igazi énjét adja, s leleplezi önmagát. Ebben az önleleplezésben pedig a külsőségek mögött egy kivételes, nagy muzsikus vonzó, rokonszenves vonásai rajzolódnak ki. Milhaud Darius Milhaud Honegger halála óta a Hatok zeneszerző csoportjának legnagyobb egyénisége, a mai francia zene nagy örege. Minden tekintetben az, de személyiségének varázsa az emberi nagyság minden jelét magán viseli. Most is eleven még előttem a kép, amint a béna öregembert tolószéken betolják az előadóterembe, hogy ott „Az én boldog életem” címmel emlékezzék pályafutására. Milhaud pedig csöndesen, s néha maga is meghatottan, megindultan beszél arról, mennyi ajándékát élvezhette a sorsnak: kiváló mestereket, nagyszerű muzsikus és író barátokat, ifjúkorban Claudel ösztönző közelségét, később a Hatok pezsgő légkörét. Aztán a nemzetközi sikerek örömét, s legfőképpen a harmonikus családi élet boldogságát. „Egész életemben örülhettem a tehetségemnek, családomnak, s most már fiam és unokám ragaszkodásának, tehetséges tanítványok seregének. Amerikai filmek oly kedvelt generációs problematikája ismeretlen előttem, alkatomban semmi nyoma a pszichopata, egzaltált művésztípusnak. Minden tekintetben boldog volt az életem. Hogy néhány éve nem tudok járni, csak ebben a tolószékben? Ez igazán olyan csekélység, melyre igazán felesleges szavakat vesztegetni.” S arcán most elömlik ugyanaz a harmónia, a teljes, a kitöltött élet derűje, mely szavait áthatotta, s melynek kisugárzása mindenkit megfogott. Elmondhattam: egy valóban boldog emberrel találkoztam. Fábián Imre A „Tóték” Marosvásárhelyen Örkény István drámája, a Tóték nemrégiben Marosvásárhely után a bukaresti közönség előtt is nagyszerűen vizsgázott. A dráma és az előadás kvalitásait elismerte nemcsak a romániai magyar kritika, a magyar közönség, hanem a román nyelvű sajtó is érdeklődéssel fogadta. Jómagam még Marosvásárhelyt láttam az előadást. Forró, szép színházi est élményét őrzöm azóta is. Jó volt érezni, hogy a Marosvásárhelyi Színház — amelynek budapesti vendégszereplése annak idején, 1958- ban olyan kivételes élményekkel ajándékozott meg bennünket — nem fakult, nem jelentéktelenedett el, most is a régi színvonalán dolgozik. Az együttes tehetsége mindig érzékelhető volt, talán csak a nagy, mindenkit próbára tevő feladatok hiányoztak, hogy ez újra napfényre juthasson. Most a Tóték bemutatója világosan bizonyította, hogy milyen kiváló művészi erők munkálnak ebben az együttesben, hogy a legvégletesebb, a színész stílusérzékét, alkotó fantáziáját, szellemi fegyelmét kivételesen megpróbáló feladatokat is képesek megoldani, mert friss szívvel és szenvedéllyel tudnak egy-egy munkához közelíteni. Mindenkelőtt Kovács György művészi invencióját kell említenünk, ő rendezte a játékot, s benne az egyik szerepet, Czipriáni professzort játszotta kivételes stílusérzékkel. Borzongatóan hiteles lélekrajzot adott erről a különös figuráról, a rendezését pedig azzal dicsérhetem legjobban, ha leírom: a budapesti előadás után is tudott újat hozni, egy pillanatra sem kellett másodlagosságot érezni. Érett, kulturált, európai színjátszást láttunk, a rendező felforrósította a jeleneteket, intellektuális feszültségben tartotta a játékot, anélkül, hogy egy pillanatra is fáradtságot, didaktikus fölényt éreztetett volna. A színészi alakítások közt néhány kivételes teljesítménnyel találkoztam. Mindenekelőtt hadd említsem meg Lohinszky Lóránd alakítását, aki hallatlan intelligenciával és szellemi fegyelemmel jellemezte az őrnagyot és bebizonyította, hogy a precizitás és a megfogalmazás elementáris indulata, lendülete sosem kerülhet ellentétbe, ha egy nagy színészegyéniség szelleme rendezi egymás mellé a játék motívumait. Kitűnő alakítást kaptunk Bartos Edétől, aki Tót álmatag szellemét és bávatag gesztusait kitűnően jelenítette meg. Nagyszerű volt Erdős Irma Tótné szerepében, meg tudott birkózni a legnehezebbel; egy másfajta szövegstílust is úgy tudott áthangszerelni, hogy a lírai hangok is a játék atmoszférájában lebegtek. Nagyszerű volt Dukász Anna, Tőszó Ilona és Tarr László Az előadás a szuverén írói mondanivalót új közelítéssel tette élményünkké, s az intellektuális hangoltságú izgalmas jelentés-rendszerben fogalmazó drámát nagyszerűen érti az együttes. Örkény István szavaival szólva: „a rendező és a színészek olyan természetesen beszélték a darab sajátos nyelvét, mintha beleszülettek volna”. Nem a premier estéjén láttam a Tóték előadását, de a premier hangulatát árasztotta a nézőtér hangulata, a játék feszültsége és fegyelme. Tisztelet illeti mindazokat, akik a létrehozásán buzgólkodtak. Illés Jenő Lohinszky Loránd, és Tőszó Ilona Varga József, Kovács György, Bartos Ede és Erdős Irma. Fotó: Marx József