Film Színház Muzsika, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-03 / 18. szám
ÉRDEKES FILMEK A Viennale 1969 Az idei Viennale, a tavasz első nemzetközi filmfesztiválja nem tartozik az elsőosztályúaknak minősített rendezvények sorába, nem konkurrálhat sem Cannes-na, sem Velencével. Az elmúlt esztendőkben kialakított önálló profilja, amely „vidám filmek szemléje” alcímben jutott kifejezésre — bizonyos módosításra szorult. A fesztivál rendezői rájöttek, hogy ez a módosítás a fesztivál nemzetközi rangjának emelésével járhat — a színvonal emelése által. Az 1969-es Viennale ezért „Élet a mi korunkban” jelszóval, vagy inkább programmal került megrendezésre. A válogatás tehát mintegy tükröt szándékozik tartani korunk elé — a film egyes kategóriáinak műfaji határaira való tekintet nélkül. A bemutatott program arról tanúskodik, hogy jó gondolat volt az átváltás. A bemutatók sorát Jacques Tati „Playtime” (Játékidő) című új színes filmje nyitotta meg, s mintegy előzetes hangütést adott, szinte meghatározó orientációt jelentett az egész fesztivál számára. Új filmjében ugyanis Jacques Tati — bár lényegében, mint szinte minden igazán nagy művész, ugyanazt mondja — új mélységekig, a felismerések és összefüggések új rendszeréig jut el. „Hulot úr” és a „Nagybácsim” után új filmje tökéletesen sikerült szintézis: a végsőkig kimunkálja benne mindazt, amit a gépesített, automatizált s ugyanekkor emberi vonásait fokozatosan elvesztő kapitalista metropolisról korábbi filmjeiben is mondani akart, vagy jelzett. Tuti világa az ötletpetárdák robbanásainak sorozata: minden pillanatban valami megdöbbentően groteszk, valami (az igazán mély okozati összefüggésekre csak utólag ráéreztető) hátborzongatóan mulatságos „geg” — de ezek a gégék, a maguk elképesztő sorozatában egységes rendszerré állnak össze: az abszurd és logikátlan gépi-civilizált nagyváros fantasztikus rajzává. A nagyváros rajzává, ahol elárvultan, megértést szomjazva, egyre értetlenebbül csetlik-botlik a főhős, az egyszerű, természetes ösztönű logikájú ember, maga Táti. Természetesen maga játssza a főszerepet. A film két órájának meséje összefoghatatlan: a rémült és vidám álmok keveréke, az abszurditás és az emberfelettivé növekvő, ember gyártotta gépi hatalmak kacagtató és tragikus uralomátvétele. A helyszínek néha valóságosak, néha konstruáltak: hol a párizsi repülőtér, hol egy szuper-automatizált kórház, hol egy díszlet-monstrum, a látványosság, a nevetés és a szorongás egyedülálló keverékeként hatnak a nézőre. Táti remekműve, a maga szorongásos mulatságával egy csapásra szinte középpontba helyezte az Embert, aki helyét keresi a modern világban. Ebbe a problémakörbe illeszkedtek a műsor további filmjei. „Félelemben élni” — a japán Akiro Kurosava megrázó műve, amely az atomhaláltól való állandó rettegés témáját dolgozza fel felejthetetlenül, a „Négyen reggel”, az angol Anthony Simmons filmdrámája, amely a nagyvárosban magányra ítélt, elsorvadó emberi kapcsolatok öngyilkossággal végződő, egyszerű eszközökkel megvalósított története, vagy a „Vidas Secas” a brazil Nelson Pereira műve, az éhhalál rémével perlekedő latin-amerikai nincstelenek nagy erejű eposza. Ebbe a tematikába, a helyét kereső, önmaga létének értelmét kiküzdeni akaró ember drámájának tematikájába illeszkedett Mészáros Márta „Eltávozott nap” című műve, s a müncheni hippik életéről készült dokumentumfilm is, Peter Fleischmann filmje, a Herbst der Gammler, amely helyenként elgondolkoztató újszerűséggel mutatja be egy céltalan életű ifjúságréteg torzulásait — ám anélkül, hogy az okokra igazán rámutatna, vagy a megoldás, a segítség irányába bármit is javasolni képes lenne. Érdemes volt közelről megfigyelni, hogy egy megérlelt, művészileg kimunkált gondolatkör hogyan, s milyen gyorsan transzponálódik át, s szivárog be a kommersz filmgyártás műveibe. Táti „Playtime”-jének szinte pontos vetületeként bemutatták az angol Peter Hall színes filmjét, a „MEGKOMOLYODOTT" BÉCSI FESZTIVÁLON „Work is a Four Letter Word”-ot. (Hevenyészett fordításban: A munka, az egy négybetűs szó.) Kedves, játékos, abszurd. Tatinak szinte minden filozófiává fogalmazható mondanivalójával, s hasonló eszközökkel megvalósítva, jó színészekkel, jó ötletekkel, s valahogy mégis másodlagosan. A kritikusok, szakemberek szinte egybehangzó véleménye szerint: örvendetes folyamat, hogy az igazán új, a felfedező erejű művet rögtön követi az áttételező, a közvetítő funkciót vállaló, a népszerűbb-közérthetőbb mű, amelybe beépültek a már kimunkált, megszenvedett s megvalósított gondolatok — mint jelen esetben Tátié. Nagy várakozás előzte meg a svédek új filmjét, de maga a mű bizonyos csalódást keltett. Mai Zetterling rendezte a „Flickorna” című játékot, amely kissé a „Szabin nők elrablásá”nak kottájára készült, modern svéd környezetben, egy színielőadás és a közben zajló élet összemosásával. Jó szándékához, politikai jóakaratához, majdhogynem békeharcos mondanivalójához kétség nem férhet, de a megvalósítás gyengeségei miatt nem érhetett el igazi sikert. A Viennale egész programját — mindent összevetve — nagyrészt igazolták a bemutatók. Az elmúlt esztendő viharokkal terhes, meglehetősen zűrzavaros „fesztiválháborús” periódusa után, annak tapasztalatai és kényszerítő ereje következtében a Viennale „megkomolyodott”. Tehát nem vidám fesztivál többé. Mégis megtalálta a módját, hogy olyanfajta összeállítást adjon, amelynek palettájáról — anélkül, hogy az élet és a filmművészet nagy kérdéseit megkerülné a program — nem hiányoznak a derűsebb, vidámabb színek sem. S ez nem csekély érdem manapság, amikor a választóvonal a „komoly”, a „problémás”, a „művészfilm” s a szórakoztató film között oly gyakran rossz szóhasználatok és hamis beidegződések következtében világszerte rendkívül erős. Geszti Pál „A munka, az egy négybetűs szó”... Peter Hall filmkomédiájának egyik jelenete, előtérben a film főhőse, egy kétbalkezes ifjú: David Warner... Jacques Tati, aki a „Nagybácsim” s a „Hulot úr” után most a „Playtime” című új filmjével megteremtette életművének szintézisét 14