Film Színház Muzsika, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-08 / 45. szám
Lecke az idomítás mesterségéből (Szóvári Gyula felvételei) Vidám jelenet a telepen: ürgét önt a két fiatal (Meszléry Judit és Ivan Andonov) Drámai pillanat az idomár szobájának küszöbén. A falon elhunyt kedvenc sólymának „portréja” Teréz fát vág a telep udvarán, amikor a solymászok hazatérnek a napi munkából nagyon jól tudtam használni, mígnem egyszer felmondta a szolgálatot. Keresnem kellett egy gépjavító mestert. Találtam is valakit, aki gondosan megjavította, honoráriumot erőszakkal sem fogadott el, csak azt kérte, szeretné gondozni írógépemet és mellesleg átnyújtani nemrég elkészült kisregényét. Ettől kezdve minden lehető alkalommal megjelent, ellenőrizte gépemet és átnyújtotta új regénye új fejezetét. Eleinte csak arra kért, olvassam el, később már könyörgött, ha olyan jól látom a gyengéit, segítsek kijavítani. Segítettem. Vesztemre. Mert később már azt kívánta: „helyezzem el" a kiadónál. Próbáltam kitérni, felajánlotta nagylelkűen, adjuk ki az egészet mindkettőnk neve alatt. Ettől már megrémültem, s hazarohantam. Ahogy teltek a napok, egyre kevésbé mertem arra gondolni, hogy valaha is visszatérjek. A mesterem, aki minden nap mesternek szólított jónéhányszor, elvette kedvemet a mesterségtől is. Nem maradt más, mint viszszatérni a Körút zajos világába. Itt ha mester nem is, de író talán lehetek. A ZENE HATALMA Volt a mi utcánkban egy rokonszenves maszek bőrdíszműves. Gondos munkával, némi ügyeskedéssel, főként jó piaci érzékkel gyártotta a női táskákat — mindig valamivel olcsóbban, mint az állami kereskedelem. Nem csoda tehát, hogy meggazdagodott. irattáskámat kétszer javította gondosan, szinte baráti figyelmességgel. Ilyenre szokták mondani, szinte újjávarázsolta. Amikor legutóbb betértem az üzletbe, ha lehet, még kitüntetőbb figyelemmel fogadott. Nem tudtam mire vélni. Arra kért, elköltözik erről a vidékről új lakásba, s a lakásavatóra szeretne meghívni engem is. Szabadkoztam, de nem engedett. Végül is ráálltam, megadta a címet: a Rózsadomb egyik legszebb utcájában állt a háza. Valóban a kért napon és órában, ahogy illik, megjelentem. Nem voltunk még sokan, körülnézhettem a kertben s a lakásban. Az egyik szobából nem szűnő szorgalommal szólt a zongora. Az ablakok nyitva, lehetett hallani a kertben is a zenét, a hangok betöltötték az estét, hangulatot árasztott a fényben úszó palota, a szépen munkált kert, az egész otthon. Megkérdeztem a vendéglátómat: — Neves zongoraművész játszik a szomszéd szobában? S ráadásul inkognito? — Ugyan kérlek — hárította el szemérmesen a feltételezést —, azt azért nem engedhetem meg magamnak! De vettem egy gépzongorát. Azt hallod. Tudod, ha már ilyen előkelő negyedbe költöztem, nem szeretném, ha a szomszédaim azt hinnék, hogy én afféle szürke kisember vagyok. Ezért szól a gépzongora mindig nyitott ablaknál. Ebből mindent megérthettem. A zene felemel. „Rangot" ad. A Rózsadombon kiváltképp . . . LEVÉL A PARADICSOMBÓL A minap levelet hozott a posta. Idegenbe szakadt barátom írt. Regényesen leírja hányattatásait, küzdelmeit, s azzal zárja: „Úgy érzem, megtaláltam azt a pontot, ahonnan végre elindulhatok a művészi pályán, megtaláltam azt az asszonyt, aki a jövőmet segítheti, aki ösztönzőként mellettem állhat. Tele vagyok tetterővel, lelkesedéssel: ez a város, ez az ország nem csak otthont adott nekem, hanem a pályához is új erőt.” Mindebben persze nincs semmi rendkívüli. Az egész nagyon is megható, egyszerű történet. Csak egy a bökkenő: barátom, aki a levelet írta, nem kezdő ifjú titán, hanem hatvanöt éves művész. Nem is oly régen ment nyugdíjba. Utolsó nagy tette volt, hogy kiharcolta a kiemelt járandóságot...