Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-12 / 37. szám
alkalmasabb, legméltóbb megformálójára. Egyébként is: én nem a szerepet rendezem, hanem a darabot. Hadd idézzem a felejthetetlen Hevesi Sándort. Egyik színészének, akit a maga feladatánál jobban érdekelte a darab egésze, azt mondta: „Maga csak játssza a szerepet, a darabot én játszom." — Tavaly egyszer megkérdeztem, hogy voltaképpenmiért nem játszik, azt felelte, majd talán jövőre... Nos, most itt állunk a jövő évad küszöbén ... — S bennem mind mohóbban és követelőbben lép fel az alaphivatás vágya. Igazán, nem kényelemszeretetből nem játszottam mostanában, hanem amikor a Vígszínház főrendezője lettem, úgy véltem, jobban teszem, ha a színészeimet szerepeltetem, nem pedig én játszom el előlük a szerepeket. De ezen a morális gáton túljutottam, már csak azért is, mert színészeink művészi ambícióit, főként a férfiakét, képességeikhez mérten tudjuk ma már kielégíteni. Ebben az évadban, alighanem két szerepet játszom el. O’Neill Jön a jeges ének Larryját, és ha anyagiakban sikerül megegyeznünk Albeeval, fellépek az ö Kényes egyensúly című drámájában is. — Az új Ványa bácsit már nem játssza. Nem sajnálja? — Nem, mert tavaly csak beugrásként vállaltam el, Tomanek helyett, hogy ő viszont a Ványa bácsit, a megbetegedett Latinovits szerepét öltse magára. De azért mondanom sem kell, hogy hosszú színészi kiéheztetés után örültem neki. Azt hiszem, a közönségnek, sőt a sajtónak is megéri majd, hogy az idei szereposztás érdekes, másféle színpadi hatása kedvéért újra megnézze az előadást. Horvai István rendezésében már javában folynak a próbák, most Tomanek a Ványa bácsi helyett Szerebrjakovot alakítja, ott ül abban a karosszékben, amelyben én ültem, és farkasszemet néz tavalyi szerepével. Ebben a skizofrén helyzetben nemcsak az a dolga, hogy önmaga legyen, hanem hogy más legyen, mint amilyen én voltam. Forró pillanatok ezek a színésznek is, rendezőnek is. — Mikor kezdődnek a Tiszták próbái ? — Már az elmúlt szezon végén megkezdődtek. Illyés drámájának színpadra állítása nehéz és bonyolult feladat. Nem azért, mert nagy látványosságot kell produkálnunk, hanem épp ellenkezőleg: a nagy történelmi freskót csupán néhány személy érzékelteti, jeleníti meg, a párbeszédekben nagyjelentőségű filozófiai, politikai kérdéseket feszegetnek. Illyés a Tisztákat csakúgy, mint valamennyi művét, igen tisztán, pontosan és keményen fogalmazta meg, a lazaságnak, a pongyolaságnak a színpadon sincs helye. Olyan hangot kell megütnünk, amely egyszerre idézi a középkort és szól a mához is. — Vagyis mi az elképzelése? — Még jó, hogy nem a koncepciót említi, mert ettől a szótól borzadok. Az előre meghatározott koncepcióban ugyanis nem hiszek, ennek a próbákon kell megszületnie. A Tiszták színpadi stílusa nem lehet sem leszürkített, sem elnaturalizált, de a régi értelemben ismert klasszikus hangvételű sem. A hosszú próbaidő azért is szükséges, mert Illyés gyönyörű drámai nyelvét sokkal nehezebb megtanulni és beszélni, mint általában a mai drámák megszokott, hétköznapibb mondatait. A színészek az első próbákon nem egyszer berzenkednek a feladattól, de aztán, ahogy belemélyednek, egyre nagyobb örömmel ízlelgetik. — Kik játszanak benne? — A szereposztás méltó Illyés Gyula drámájához: Básti, Latinovits, Ruttkai Éva, Somogyvári, Tomanek, Pap Éva. A díszleteket Vichodyl pozsonyi vendégművész tervezi. A jelmeztervező: a fiatal Jánoskuti Márta. — Látta-e a Tiszták pécsi előadását? — Nem láttam. Mégpedig elvi okokból nem néztem meg. Majd a mi bemutatónk után. Pécsé a fölfedezés dicsősége, előadásuk igen jóhírű. De én semmiképpen sem akartam megzavarni a magam elgondolását. Általában sosem rendeztem szívesen olyan darabot, amelyet már jó előadásban láttam, mert utána, nehogy véletlenül utánozzam, erőszakkal újat, mást kellett kipréselnem magamból. És mi biztosít arról, hogy ez jobb lesz? Ha ellenben rossz előadással találkoztam, akkor örömmel vetettem rá magamat arra, hogy a darabot a magam ízlése szerint mutassam be. — Jól látom-e, hogy elégedetten és bizakodón vág neki az új évadnak? Csakúgy, mint mindig az elmúlt huszonöt évben. Gách Marianne s