Film Színház Muzsika, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-17 / 29. szám

TÁNCZENE, JAZZ „A jazzt a társadalmi mozgások is formálják...” BESZÉLGETÉS EGTFREE-ZENÉSSZEL A jazzrajongók egyre bővülő tábora, évente csupán egy alkalommal, a székesfehérvári fesztiválon kap le­hetőséget arra, hogy a különféle irányzatokat reprezentáló együtteseket a személyes élmény erejével és igazi fesztivál légkörben ismerhesse meg. Ezért térünk most vissza az idei Alba Regia napok egyik legvitatottabb pro­dukciójára, a nemzetközi Trió fellé­pésére. A vélemények megoszlottak a Trió játékának értékelésében. Úgy tűnt, hogy még a Televízió és a ren­dezők körében is meglepetést keltett a kisegyüttesnek a free-jazz-hez kö­zelítő játékfelfogása. Az értetlenség okát pedig nem a Trió játékában kell keresni, a probléma inkább abból adó­dik, hogy a magyar hallgatóközönség nagyobb része csak az ötvenes évek már klasszikusnak mondható irány­zatát ismeri és kedveli. A világ legismertebb és legtekinté­lyesebb szaklapja, az Egyesült Álla­mokban megjelenő Down Beat leg­utóbb felsőfokú jelzőkkel méltatja az angol bariton-szakszofonos John Sur­­man és a trió másik két amerikai tagja, a bőgős Barre Philips, valamint a dobos Stu Martin „utolérhetetlen” zenéjét. John Surmant a Down Beat már 1969-ben, a jazz ismert kritiku­sainak szavazatai alapján, első he­lyen említi. A Trió fellépését követő nap a szé­kesfehérvári Velence-szálló teraszán beszélgettünk Stu Martinnal a Trió dobosával. Beszélgetésünk kiinduló­pontja — nem véletlenül — az volt, hogy magyarázatot keressünk a közön­ség reagálására. — Bizonyára az összeállítás és a free-jazz hangvétele volt szokatlan — mondta. Mégis érdemes volt „meg­nyitni a kaput”, hogy legközelebb a hasonló stílust játszó együttes már könnyebben találjon kontaktust a kö­zönséggel. — Az avantgarde jazz — a kevésbé felépített és megkomponált szám — ad-e nagyobb lehetőséget a zenészek gondolatai, érzelmei kifejezésére? — kérdeztük. — Feltétlenül — feleli. — Mikor együtt játszunk, lényegében egyetlen törekvés vezérel bennünket: minél többet átadni magamból, lényemből, pillanatnyi érzelmeimből két társam­nak és ugyanakkor minél többet aka­rok befogadni Barre és John zenéjé­ből. Ez óriási koncentrációt igényel. Egyben ebből következik zenénk „plusza” is, hiszen a hozzám érkező impulzusok helytől, körülményektől, az atmoszférától függően szakadatla­nul változnak. A rögtönzés, az imp­rovizáció, amely érzelmeink szinte korlátlan kifejezésére ad lehetőséget. — Mennyire meghatározó a pilla­natnyi helyzet? A free-jazz eleve ki­zárja az előzetes komponálás szüksé­gességét? — Erre két megközelítésből is vála­szolnék. Mostani számunkon például hosszú ideje dolgozunk. Azaz zeneileg bizonyos részek, motívumok és egyál­talán a szám szerkezete is hosszadal­mas előkészület eredménye. Ugyanak­kor az állandóság mellett teljesen sza­badon bontakoztatjuk ki pillanatnyi érzelmi reakciónkat. Egy szám tehát egyszerre azonos és különböző is egy­mást követő fellépéseinken. — Ez a változás bizonyára megnyil­vánul a mondanivalóban is. — Természetesen, s ez a másik, ta­lán döntőbb oldala és összetevője­­ze­nénknek. A jazz szakadatlanul válto­zik, fejlődését minden esetben a tár­sadalmi és politikai mozgások is for­málják. A zenésznek éppen az a fel­adata, hogy elmondja, milyen prob­lémákat lát. A jazz improvizatív jel­lege miatt képes arra, hogy gyorsan reagáljon az ember és környezetének változásaira. Nem akarom túlértékel­ni a jazz jelentőségét! Csupán kis része az emberi létnek. Ez azonban nem csökkenti a zenész felelősségét.­­ Minthogy a jazz alapjában az amerikai négerektől eredt, s nap­jainkban is elsősorban a faji megkü­lönböztetést érző négerek zenéje, va­jon nincs különbség a néger és a fehér muzsikusok zenéje között? — A fehér zenész éppen úgy érez­heti a jazz lényegét. Elővesz egy miniatűr szájharmoni­kát és megszólaltatja. — Ez fehér vagy néger zene? — kérdezi és így folytatja: — Csupán a zene érzelmi töltésének területén nem tudják ugyanazokat az impulzusokat visszaadni a fehér zenészek, mint az amerikai négerek. A faji megkülön­böztetést nem lehet „kívülről” átérez­ni. Manapság nem véletlenül beszél­nek annyit a „black music” létezésé­ről, ez a zenei formája a tiltakozás­nak. Problémák mindenütt vannak, s nekünk az a feladatunk, hogy ezekről tolmácsoljuk véleményünket a hang­szerek nyelvén. Mikor John Coltrane lemezeit hallgatom, érzem, hogy hoz­zám beszél, van számomra is közlen­dője. S ezt elsősorban úgy fogadom be mint zenészét és nem mint néger zenészét. Ha a muzsikus valóban érzi a zene lényegét, akkor saját magát ad­ja, s így járul hozzá a közöshöz. Fel­tétlenül kell keresni valami egyénit például a mi triónk játékában? Biz­tosan van, de ez csak abból adódhatik, hogy számos tényező miatt talán job­ban sikerült egymást megértenünk. Barre szülei Angliából vándoroltak ki, s ez önmagában is találkozási pont Surman felfogásával. Évek óta Euró­pában élünk. Az én nagy­szüleim Ma­gyarországról jöttek. Talán valahol még hatnak ezek a gyökerek is ... Lovas Gyula

Next