Film Színház Muzsika, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-17 / 29. szám

Egy régi találkozás Jean Louis Barrault-val (Folytatás) nálunk is játszik egy kis szerepet és vi­gyáz az előadásra. Azt a követet játssza, akit Cleopatra majdnem leszúr, mikor hírül hozza Antonius új házasságát. — Az nagyon fontos jelenet­. Csak mo­dern színésznő játszhatja jól. Milyen a Cleopatrájuk? — A legnagyobb magyar színésznő. — A legnagyobb nem mindig a leg­jobb. — De ő nagyon jó. Épp azért jó a szerepben, mert tulajdonképpen nem klasszikus színésznő . . . Megint elakadtam. Mit nem adnék most, ha úgy tudnék franciául, mint ma­gyarul, ha elmondhatnám ennek a nagy­szerű embernek, mit jelent ez a név: Bajor Gizi! — Antonius is modern színésznek való. Pszichológiai tanulmány a klimaxos férfi­ról. Holmi „klasszikus zengzettel” (avec un „ron-ron chissique") nem sokra megy az ember. Milyen Antoniusuk van? Egy kicsit hallgattam. Az volt az igaz­ság hogy a nagyszerű Tímár József nem tetszett nekem igazán ebben a szerep­ben. Úgy éreztem, hogy sok helyen bra­vúros beszédtempóval átsiklik a szerep emberileg legérdekesebb — de tőle talán idegen — helyein. Végül azt mondtam: — Olyan a Cleopatránk, aki mellett minden Antonius ... valahogy kevés. — Így van ez mindig! A rendező vagy Antoniust talál, vagy Cleopatrát. Még sóhajtott is egy kicsit, olyan ko­molyan mondta ezt — bár mosolyogva. Kíváncsian csaptam le rá: — Önnek melyiket sikerült találnia? A tükörből nevetett rám, majdnem csi­­bészesen, úgy felelte egy kis szünet után: — Nem árulom el. Találja ki. Diplomatának is jó volt. Akkor tapintatosan, némán megjelent­­­ a küszöbön az ügyelő. — Nagyon köszönöm! Nem késem le, nyugodjék meg! — mondta neki Barrault ugyanolyan barátságosan, ahogy velünk beszélt. A Marigny Színházban nem volt kasztrendszer. Gyorsan fölálltunk, hálálkodtunk, bú­csúztunk. Már fél lábbal kint voltunk, mikor a büfés lány egy nagy adag feke­tét nyújtott be az ajtón Barrault-nak, aki a küszöbig kísért bennünket. A kávé szaga elárulta, hogy valódi, amilyet ak­kor Párizsban még csak jegyre lehetett kapni. — Oh, la la! C’est pas mai comme in­ternational! — hallottam elmenőben Bar­rault vidám hangját. Ez a mondat nyersfordításban így hangzanék: „Hohó! Ez nem rossz, mint nemzetközi!” — de így semmi értelme. — Tudja mért mondta a jó feketére, hogy „international”? — kérdezte társam lent az utcán. — Nem én. — A háború alatt Pétain idején „café national” volt a pótkávé neve. Sokat szenvedtünk tőle. Sose felejtem el ezt a telitalálatot: café international! KÖNNYŰZENE. E­gy esztendeje, július 4-én a világ jazz-művészei köszöntötték Louis Arm­­strongot hetvenedik születésnapja alkalmából. A jazz királya tiszteletére rendezett házikoncert részvevői akkor még nem gondoltak arra, hogy Satchmo, aki több, mint fél évszázadon át az emberek szórakoztatásának szentelte életét, ilyen tragikus gyorsasággal távozik az élők sorából. Mit jelentett Louis Armstrong művészete, és mit jelent napjainkban, a jö­vőben? Hiszen lemezei halála után is tovább forognak a jazz-rajongók la­kásán, a rádió- és televízió stúdiókban, örömet szerezve hallgatóinak. Idézzük barátai, művésztársai véleményét, akik a legméltóbbak arra, hogy szavakba öntsék érzéseiket a jazz egyedülálló kiválóságáról. Duke Ellington: Satchmo­na trombitált, ezreket inspirált arra, hogy pró­báljanak hozzá hasonlóan, a Louis Armstrong-stílusban játszani. Milliókat és milliókat pedig arra késztetett, hogy megtanulják érteni a jazzt. Dizzy Gillespie: Louis? ö a trombita „oka” a jazzban. Louis? ö a jazz­­trombitálás atyja. Sun Ra: Nekem Armstrong elsősorban a természet zenésze. Hangstílusá­nak, hangutánzó improvizációjának szépsége és természetessége a zenei kin­csestár egyedülálló darabja. Cannonball Adderley: Louis igazi nagysága és a jazz fejlődésében játszott felbecsülhetetlen szerepe elsősorban abból következik, hogy nevéhez fűződik a jazz-szólók létrejötte. Tony Bennett: Louis — Amerika, fekete Afrika Amerikában. Clifford Ehornton: Louis Armstrong élő legenda. A fekete művészek korai generációját képviseli, aki békés eszközökkel kívánta a négerek ügyét szol­gálni. Daniel Louis Armstrong 1900. július 4-én született New Orleansban. Tizen­öt éves korában alakítja meg első zenekarát Joe Lindsay dobossal. 1918-ban Chicagóba költözik, ahol King Oliver Creol Jazz Band-jébe lép be, s neve ettől kezdve egyszerre a jazztörténelem legelső lapjára kerül. LeRoi Jones a hazánkban is megjelent A blues népe című könyvében egyebek között a következőket írja Louis Armstrong jelentőségéről: „Művészetében virágzott ki a legteljesebben a rézfúvós jazz, rányomta bélyegét minden jelentősebb jaz­zújításra egészen a negyvenes évekig és a bebopig. Armstrong olyan jazzt játszott, ami teljesen az afro-amerikai zene hagyományait tükrözte." A jazz fejlődése szempontjából kétségtelenül Armstrong korai időszaka, a harmincas évekig meghatározó szerepet jelent. Művészetének lényege éppen ebből adódik, hogy sajátos trombitajátéka, énekfelfogása valóban armstrongi stílusként vonult be a jazztörténelembe. S ez a stílus, mint valamennyi igazi nagy művész esetében, túléli megteremtőjét. Ez a tény magyarázza azt, hogy miközben a jazz, öntörvényei következtében továbbfejlődött, Louis Arm­strong mindvégig az élvonalban maradt. „Az a legnagyobb öröm, ha az embereket boldoggá tehetem” — ezt az el­vet követte, amíg csak élt, ezer és ezer estén át mosolyával, hangjával és hangszerével gondtalanná, örömtelivé varázsolta milliók életét. „Az a legnag­y­obb 00­00 orom, ha az embereket boldoggá tehelem" Louis Armstrong halálára

Next