Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-04 / 10. szám
99 „Párizs jelképe volt... Epizódok Chevalier életéből 9. Harminc esztendő telt el a Hallgatni arany világsikere és a Théátre des Champs-Elysées-ben megrendezett búcsúfellépés között. Maurice Chevalier három részre osztható pályáján a leghosszabb szakasz. És mégis éppen ez az utolsó, igen röviden összefoglalható. A René Clair-filmben játszott öreg filmrendező óta egyre-másra alakította a kedélyes öregúr figurákat a kamerák előtt, de az elsőt sohasem múlta felül. Emlékezzünk csak a Hét lányom volt című francia filmre, amelyet a magyar közönség is láthatott 1957-ben és gondoljunk csak az öreg, dúsgazdag gavallérra, a grófra. Vagy a nem is olyan régen nálunk is bemutatott Kánkánra, amelyben Shirley McLain és Frank Sinatra mellett Chevalier-é a harmadik főszerep. A kedélyes öregúr Amikor 1957-ben beteljesült Irwing Thalberg jóslata és az ősz hajú Maurice Chevalier 22 év után ismét átlépte a hollywoodi nagykaput, ez egyben az Oscar-díj megszerzését is jelentette Chevalier számára. Colette-nek, a híres francia írónőnek 1942-ben írt regényéből, a Gips-ből készített filmben bűvölte el a díj adományozóit. Az indoklásban nemcsak az alakítás értékelése és a harmincesztendős filmszínészi pálya méltatása szerepelt, hanem külön kiemelték . .a lényéből fakadó, utolérhetetlen, napjainkig megőrzött ,charmer-ját” is. Charmant... charming ... scharmant ... A Maurice Chevallier-ről írt bármelyik kritikát vesszük is elő az említett harminc esztendőből, amikor szinte az egész világ színpadán szerepelt, és a jellegzetes mosoly a különböző országok televíziós képernyőiről sugárzott a nézőkre, mindegyik az első helyeken utal a művész bájára. De ez a báj, ez a charme önmagában elég volt-e, hogy a közönség mindig és mindenütt rendületlen elragadtatással hódoljon művészetének? Amikor ötvenéves volt, azt hitték, megfakult, nem tud már újat nyújtani. Hatvanéves korában ő maga érezte úgy, hogy búcsút kell mondania a színpadnak. Hetvenöt éves születésnapján pedig, a Théátre des Champs-Elysées-ben az évad legnagyobb bevételét hozta, egyedül, zenekar nélkül, egyetlen zongorista kíséretével. Az igazi ok alighanem az, hogy örökifjú lényének és örökifjú művészetének nagyszerű összhangja az évekkel kiteljesedett. Haja megőszült ugyan, alakja megtestesedett, ám a közönség mégis egyre követelőzőbben a régi Chevalier-t kívánta, a régi szalmakalapot, a ripgi sanzonokat, a régi mozdulatokat, a régi fintorokat, a régi kacsintásokat. Megrendelte a Valentine-t, hallani akarta az Y a d’la joie-t. Otthonosan, felszólva értük a színpadra. És nemcsak az öregek, akik a nézőtéren halkan kérdezgették egymástól: „Emlékszel ...?” A fiatalabbak és a legfiatalabbak is, akik elsősorban a mozivászonról ismerték, ők is azt a Chevalier-t ünnepelték, a táncost, az énekest, a komikust, a néhány jellegzetes mozdulattal-gesztussal karikatúrát teremtő előadóművészt, aki régi volt és mégis modern, franciavolt ,és mégis nemzetközi. Jelkép: Párizs jelképe, akár az Eiffel-torony. Adás a kastélyból 1968. szeptember 27-én a francia televízió egyórás műsort sugárzott a nyolcvanéves művész házából. A kamerák végigjárták a Párizs melletti Marnes-la-Coquette-ben a 12 szobás kastélyt, amelynek kapubejárata fölé gazdája kőbe vésette anyja becenevét: „La Lougue”. Pontosabban: „La Lougue II.” Az első La Lougue La Boccában volt. Még a húszas évek közepén Maurice Chevalier egyszer Dél-Franciaországban turnézott, hogy szokása szerint vidéken próbálja ki először a Casino de Paris-ban bemutatásra kerülő műsorát. Ekkor ismerte meg a Cannes melletti elragadó La Bocca-i sarkot, és beleszeretett. Azon nyomban vásárolt ott egy tanyasi házat, másfél hektár földdel, és elhatározta, hogy a jövőben a telet Párizsban tölti, nyáron pedig megpihen La Boccában. A házat, anyja után, La Louguenak nevezte el. „Vajon ki fogja valaha is megmagyarázni — írja emlékirataiban —, miért van az, hogy egy művész, aki jól keres, azonnal bonyolítja életét és házat vásárol vagy építtet valahol jó távol attól a helytől, ahol dolgozik ... .. . hogy valaki, akit karrierje Párizshoz köt, a Riviérán vásároljon házat, mint jómagam és oly sokan mások tették: teljes tévedés! Az ember azt hiszi, hogy hónapokat tölt majd ott, de ez sosem sikerül A nyári turnék, gyógykezelések úgy megcsonkítják a szabadság hónapjait, hogy végül is jó, ha évente egy-két hetet tölthetünk a vidéki házban, amelynek fenntartása egy vagyonba kerül, és rengeteg gondot okoz. Egy művésznek legyen állandó lakása Párizsban és töltse a szabadságát vagy szabadságának egy részét ott, ahova a szíve húzza. Egy jó kis kocsi, egy könnyű poggyász, némi pénz a zsebben, és menjen, amerre lát! Franciaország teli van szebbnél szebb helyekkel. Ha pedig több pénze van, az egész világ kitárja előtte karját. Mire való tehát az a kényszer, hogy mindig ugyanazon a helyen nyaraljon csak azért, mert ott háza van, amely annyi pénzbe került, hogy ki kell használni. Persze, minderre az ember csak későn jön rá. Az életnek kell megtanítania arra, hogy a túlságosan sok kevésbé boldoggá tesz, mint az elég ... Én is 20 évet vártam, amíg a La Bocca-i házat felcseréltem ama bizonyos Párizs környékivel, amely mintegy „jogutódként” viseli a La Lougue nevet .. .” A mindennapi randevúk egyikén anyjával, akit „La Lougue"-nek nevezett. 1929-ben halt meg a mama és sohasem látta ezt a magánparkot, ahová fia a szobrát állította Négy fénykép A tévé kamera megállapodott a dolgozószoba falán, és véletlen vagy szándékolt csoportosításban négy női fényképet mutatott: Mistinguette, Yvonne Vallée, Marlene Dietrich, Rita Raya. A „nők bálványa”, Maurice Chevalier naplójából: „ ... öreg agglegényként akarom befejezni az életem, né-