Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám
Jegyzet egy félelmetes filmalkotásról Bűn és büntetlenség Félelmetes film. Ez a jelző nem tetszőleges, hanem mással egyszerűen felcserélhetetlen. Elmondható erről a filmről, hogy izgalmas, felzaklató, döbbenetes, minősíthető jónak, remeknek, nagyszerűnek, s mindez igaz, de elhallgatni, megtakarítani róla beszélve ezt egy szót: félelmetes — érzésem szerint, lehetetlen. Ez a félelmetessége más — magasabb rendű — mint amit egy félelmetes filmtől általában világszerte elvárnak a mozik nézői. Damiano Damiani olasz rendező, e film mesteri megalkotója nem a horror, a grand guignol sokkoló eszközeivel idézi elő ezt a hatást, habár ott, ahol szükségesnek tartja, nem kerüli meg a véres és kegyetlen jeleneteket, hanem — milyen szimpla dolog kimondani, de milyen nehéz elérni — a mai konkrét olasz társadalmi valóságot szegezi szembe a közönséggel. Konkrét társadalmi valóság — ez a siker nyitja. Meg a művészi módszer, amellyel Damiani hozzányúl s megragadja, minden idegszálával a valóság dinamikus létezésének, mozgásának jelenségeire és törvényeire figyelve. Egyesek szemében talán naturalistának, túlszemléltetettnek tetszhet Damiani ábrázolása, ez meglehet, de én mélyen realistának mondanám, telítve a jelenkor művészének dokumentarista hitelességre törekvő felelősségével. Minden filmkockából kiviláglik, hogy Damiani a puszta tényanyag szuggesztióját hagyja érvényesülni, megerősítve a filmművészet sajátos hatóanyagával: feszült atmoszférateremtéssel, sodró ritmussal, kidolgozottan életszerű színészi alakításokkal. Nem tartozik céljai közé a minden képzeletet felülmúlót bemutatni, hanem a nagy művészre valló elemzéssel „csak” azt — ami van. Aki így éli át mondandója igazságát, mint ő, annak nincs szüksége — mert az igazságnak csak árthat vele — idegborzoló áldramaturgiára, számítóan adagolt művi ügyeskedésre. És ezzel, éppen ezzel a szigorú cselekményfelépítéssel és önmegtartóztató ökonómiával adja meg a krimik izgalmait keresőknek a nekik kijáró moziélményt, de a művészi megrázkódtatást igénylőknek is egy vívódó, kutató lélek mélybe merülő, zaklatott vallomását. A film címe kissé hosszú, ám kifejező: Egy rendőr felügyelő vallomása az államügyésznek. Habár a cím ezt nem jelöli, voltaképp a filmalkotó vallomásáról van szó, a tragikus tanúskodásról, mely a tisztánlátáshoz, a jobb megítéléshez segít, de nem találja az ördögi körből kivezető utat, mert az adott társadalom züllött, fertőzött viszonyain belül nem is találhatja. Csak a kimondatlan, minden cinizmustól mentes vergődő kétségbeesést halljuk ki a filmből: hova, meddig vezethet ez az út? Tulajdonképp ez a felénk sugallt kérdés jelenti a film harcosságát, belenyugvást nem tűrő céltudatosságát. Damiani pontosan érzékeli az erőviszonyokat, a pozitív és a bűnös erők között húzódó frontvonalat, s annak jelenlegi áttörhetetlenségét. A véreskezű maffiáról szól ez a filmje is, és arról a pénzen és megfélemlítésen alapuló összefonódásról, mellyel a maffia beveszi magát a bűnüldözés, a jogszolgáltatás, a megtorlás legfelső államhatalmi őrhelyeire. Társadalomkritikai éle azonban a roppant kiterjedésű maffia-szervezetnél is átfogóbb célra irányul: az egész fennálló olasz uralmi rendszer ellen. A maffia elképesztő bűntettekre vetemedik, mindenkit megvásárol, elhallgattat, érdekszövevényeinek hálójába kerít, gyilkosságok sorozatát követi el és az útjába került emberek hulláinak tucatjait építteti bele a súlyos korrupciókból emelt lakónegyed házainak vasbeton szerkezetébe. A banditavezér azonban teljes biztonságot és bántatlanságot élvez, hiszen a háttérből tetteit és személyét a legfőbb politikai erők óvják, fedezik. Ily módon következésképp, maga a maffia válik politikai tényezővé. Ez eddig a puszta látlelet volna. A film azzal hatol mélyebbre a felfedezésben, azáltal teszi igazán izgalmassá és plasztikussá a felvett képet, hogy bevilágít abba végzetes belső meghasonlásba, amely a bűnüldözés munkáját erkölcsileg és szervezetileg teljesen megbénítja és lehetetlenné teszi. De a film vonalvezetése még ezen is túlmutat, személyes drámában és összeütközésben fejezve ki az általános jelenséget, a bűnüldöző szervek, a rendőrség és az államügyészség egymás közötti engesztelhetetlen bizalmatlanságát, egymás elleni ádáz acsarkodását. Ez a legbomlasztóbb, ahogy ez a gyanakvás befészkeli magát közéjük és megmérgezi a légkört. A film nyíltan érzékelteti, hogy ahol ez megtörténhet, ott senki sem lehet a bűn kezétől érinthetetlen, ott valami módon mindenki vagy cinkos vagy áldozat lesz. Vagy egyszerre mind a kettő. Két kitűnően megrajzolt alak személyesíti meg a közerkölcs szintjére emelt bűnpártolással és bűnleplezéssel kapcsolatos kétféle becsületes alapmagatartás, kétféle szembeszegülés zsákutcáját, kényszerű tehetetlenségét. A korosodó, sokat tapasztalt és átélt rendőrfelügyelő az egyik Martin Balsam rendkívül markáns alakításában, a másik a fiatal és még tapasztalatlan, a tekintete tiszta kékségét és a tettvágy töretlen lendületét még őrző államügyész-helyettes vizsgálóbíró, akit Franco Nero játszik célratörő erővel és egyszerűséggel. A rendőrfelügyelő végső elhatározásra szánja el magát. Kezébe veszi azt, amire a törvény nem képes és nem hajlandó, a főbűnös megbüntetését. De szükségszerűen elbukik és elbukását sátáni gúnykacaj kíséri. A fiatal vizsgálóbíróra is jut még egy pillantásunk és abból meggyőződhetünk, hogy fogadkozásait és illúzióit egy fuvallattal félresöpri a meghunyászkodás... Félelmetes film. Az utóbbi hónapok nagy mozieseménye. S. GY. Vizsgálat a gyilkosságok nyomán. Középen a rendőrfelügyelő: Martin Balsam, jobboldalt az államügyész: Franco Nero