Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám

8 - 15 év után Tordi­ Gézánál és Moór Mariannál Az „időszámítás kezdetén” a­zt tartja a közmondás, hogy minden kezdet nehéz. Az ís élet ennél találékonyabb, nem kedveli a lapos és som­más bölcsességeket. Az élet azt mondja: a kezdet csodá­latos, izgalmas, gyönyörű. Egy feltétellel: ha a folytatás igazolja. A színipályán ez aztán százszorosan igaz. Az elmúlt he­tekben az újra átélés, a „kezdet" izgalma vett erőt rajtam. A Film Színház Muzsika tizenöt évvel ezelőtti számait lapoz­gattam, akkortájt indult lapunk, számunkra ez volt a kezdet. S mindjárt az első számban egyik riportomra találtam, amely egy tizenkilenc éves fiatalemberről szólt, aki a kezdet csodáját élte át. Az ötödik számban - 1957 júniusában - egy bakfis hihe­tetlen boldogságát örökítettem meg egy újabb riportban. Neve nyomtatásban akkor jelent meg először. Mindkettőjüket a jó ítéletű rendezői rátalálás indította el a pályán, melyet azóta is járnak. Tordy Gézát Máriássy Félix választotta a Külvárosi legen­da, Moór Mariannt Ranódy László A tettes ismeretlen című filmje főszerepére. „Az önismeret nyugalmat ad” Mitől olyan jó színész ez a Tordy? No szépen vagyunk, eddig a kérdé­sig jutottunk el tizenöt év alatt? Talán ő többet tud a titokról. Többet, valóban. Amennyivel töp­rengése vívódóbb, önismerete mé­lyebb. Az utcán beszélgetünk, vagyis majd­nem az utcán. A presszó teraszán, melyre a Vígszínház hetvenöt éves épületének atyai árnyéka vetődik. Egy kicsit még itt is érvényesül beszélge­tésünk aláfestéséül a genius loci va­rázsa, hiszen ha féljobbra pillantok, lelki szememmel átláthatok a falakon, melyek mögött Tordy élete megsok­szorozva folytatódik. Amellett körül­ölel minket, mint egy félszigetet, a pesti körút nyáralkonyi nyüzsgése. Ho­gyan is kezdjük? — Emlékszel a boldog sietésre, mellyel másfél évtizede Zuglóból a pasaréti fil­m­műterem felé igyekeztél, ahol az a sorsdöntő filmfőszerep várt? Ennél okosabb kérdést is feltehet­tem volna. De így is elindul belőle a szó. — Régóta nem táplálok olyan illú­ziót, hogy a színészzsenit fedezték fel bennem. Egy ilyen figurára volt szük­ség. Az a főszerep persze óriási esélyt ígért. Hiszen színész akartam lenni, az előző évben fel is vettek a főisko­lára, de akkor nem indult színészosz­tály. Elszegődtem hát Kaposvárra se­gédszínésznek, Máriássyék is itt láttak meg. — És a főiskola? — Nem volt szívem a kínálkozó sze­replési lehetőségekről lemondani és újra bevonulni az iskolafalak mögé. Most már hiányzik. Nem a tananyag. Az élmény. A korosztályommal való együttnövekedés, a feloldódás a velem egyívásúak közösségében. A kézfogás

Next