Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám

szorossága, amellyel együtt léptünk volna a gyerekkorból a felnőtt világba. — Ezzel szemben viszont nyertél négy évet. Játszhattál már korán, egé­szen fiatalon. — De ennek ára volt. A tanulóévek és a fölkészülés isteni láza helyett nyertem egy csomó szorongást, gátlást, bizonytalanságot. Még szerepet is el kellett venni tőlem egyszer emiatt. A Mandragora Callimacóját. ő volt a fiú­hős megtestesítője so­káig. A Vígszínház színpadán is, mint például Mesterházi Lajos Tizenegye­dik parancsolatai­ban. Majd úszott né­hány hosszt a Madách Színházban, utána­­ visszatért. De ott, a Madách­­ban következett be a nagy forduló­pont: Shakespeare Téli regéjében Mű­fűre, ez a szinte birkává hasonult pász­torfiú. Maga volt a játékos felszaba­dulás, a színtiszta karakterkomikum. A humor adományát — hiszem — kezdettől a vérében hordta. Hogy azon­ban sokszínű játékstílusának mintá­zatába ez is üdítően szövődjék bele, ahhoz türelmi idő és bontakoztató ren­dezői figyelem kellett. Lám, A nadrág című komédiában nyújtott játéka alapján még azt jegyezte meg róla az egyik kritika, hogy nincs humora, de ezt kedvességével és fiatalságával pó­tolja. Ki írna ma le róla ilyesmit? ... Színészi látása — és kivetítő tehet­sége — magába fogadta a groteszk já­ték fura optikáját is. Bizonyság arra néhány darab felemlítése, melyekben remek dolgokat produkált: A trükk, A csók, A szekrénybe zárt szerelem, a Játszik a család, a Napóleon és Napó­leon, a Bolha a fülbe. És most leg­utóbb a Bella Tormai Gusztávjának megrögzött hivatalnok-karaktere, ez a gesztusokban és mondat-dallamfűzés­­ben egyetlen stíluslendülettel kimet­szett epizódalakítás. De vajon hogyan tudja a látszólag még ma is oly minden megkülönböz­tető jelleg nélkül való kedves fiatal­ember a deszkákon annyi eleven erő­vel megmozgatni maga körül a szín­padi légteret? Honnan a biztonság és fantázia, mellyel a színpadon megele­venített alakokat mozgásban, beszéd­ben, kisugárzásban annyi biztonsággal éppen létük leglényegénél ragadja meg? — Mikor még az Egy csepp méz próbáin kínlódtam szerepemmel — mondja —, mert gátoltak tulajdon testi adottságaim, Ruttkai Éva csende­sen megtanított rá: a mi porcikáink a legsajátabb tulajdonunk, ebből élünk, építünk, alkotunk. Hozzá kell törni magunkat, ha küzdelem árán is ... — Négy év óta — folytatja tűnőd­ve —, érzésem szerint a szakma bir­tokába jutottam. Bánni tudok magam­mal, mert lassan külső és belső ön­ismeretre tettem szert. Kezdek olyan­ná válni, mint a szobrász, aki, mielőtt vésőjére ütni készül, fürkészi a már­vány erezetét. S ez nyugalmat ad. Nyugtalanságom ma már nem a dü­hös színész indulata, aki őrjöngeni ké­pes egy megkívánt szerepért. Rómeó, igaz, elkerült, tudtam volna vele mit kezdeni. De hát, istenem ... Sikeres Görgey Artúr-alakítása a Fegyverletételben vitákat váltott ki, de ő ezt is mindenestől magáénak vallja. Nyáron Gyulán Racine Pereskedők­jében játszik, aztán a jövő szezonban Tuzenbach lesz a Három nővérben, Csehov, Csehov ... Ebben a boldogság­ban még nem volt része. És elindítója, a film? Azzal hogyan áll? Mostanában sehogy. — Nem is nagyon bánom. Kárpótol a színpad. Jó érezni magamon Várko­­nyi Zoltán irányító kezét, meg a barát és példakép, Darvas Iván kérlelhetet­lenül vigyázó tekintetét... Hiszek a teátrum csodájában, amely olyan tü­neményt tudott létrehozni, amilyen Kiss Manyi volt, törékeny negyven ki­lójával. E negyven kiló színarany-mű­­vészetnek immár örök sugárzása éltet engem is ... És — én még halkan hozzáteszem — érleli a zuglói fiúban a teremtő fér­fiút. „A tragika — a naivák naivája*’ Csupa ízlés és meghitt melegség ez a lakás az ötödiken. S a háziasszony, Moór Mariann gondolkodásának ele­vensége frissíti körülöttünk a levegőt. — Sok-sok beszélgetésre volna szük­ség — mondja —, új meg új ötletre lelő baráti kötetlenséggel, rendezők, színészek, kollégák között, hogy a szín­házi munka engedjen valamit a hiva­talos formákból. Akkor talán beszélnénk arról, ho­gyan lett a szerencsés véletlenből egy életre szóló találkozás a színészettel. — Hogy mennyire véletlen volt, ar­ról nem is mondtam el mindent, ami­kor először jött hozzám riportra. Nem is én olvastam az újságban a felhí­vást, hogy lehet jelentkezni szereplő­válogatásra, hanem az osztálytárs­­nőim. Viszont nem is egyedül mentem, ment az egész osztály a Trefort utcai iskolából. A sor már akkor több ház­tömb hosszúságú volt. Első próbaként mozit kellett játszanunk. Az egyik lány a mozivászon volt. Az mesélte a filmet. A többi elkésett néző, jegy­szedő, pereces, kire mi jutott. Érdekes, én tulajdonképpen semmit sem csinál­tam, mégis behívtak újra. De még ak­kor is csak egy sorszám voltam. Fo­gyott, fogyott a sok aspiráns — a vé­gére én maradtam. Otthon nem tud­tak semmiről, csak amikor már a for­gatásra hívtak... Ugyan, mi titkolnivaló volt azon a rendhagyó „osztálykiránduláson” ? — Tulajdonképpen semmi. De tud­ja, mi egy nagy család vagyunk, kü­lönösebb szokatlanságok nélkül. Szü­leim pedagógusok, a leánytestvéreim is. Innen van, hogy olyan nagy ben­nem a pedagógustisztelet. Ez végig­kísért engem a főiskolán is, ahová az érettségi után rögtön felvettek. De ad­dig is, később is minden vakációban filmeztem. Legszebb emlékem ezekből az időkből a Sodrásban. Aztán négy évre Kecskemétre mentem, s elját­szottam 18—20 szép szerepet. Ehhez már kell a nylonzacskóban tárolt fényképgyűjtemény is. Innen kerül elő Julika képe, amint a Liliom- Latinovits oldalához simul a ligeti pa­don. Nyomában Catherina jön a Pil­lantásból, Louise A bűnbeesésből, Tímea az Aranyemberből... — Both Béla hívására szerződtem a Nemzeti Színházba, de felkerülésem ügyének Törőcsik Mari is nagy szó­szólója volt. Ma is megtisztel és meg­indít az a barátság, mellyel ő pályá­mon segít. Együtt játszani vele gyö­nyörű élmény, mint most is a Sze­­csuáni­ban. Sorra vesszük pesti szerepeit. Hun­cut kísértet, Bánk bán, Ivanov, Csák végnapjai, Éva a televízióban — egy­re teljesedő a pályakép. — Sohasem voltam valami nagy kedvenc a közönség körében. Ezért kétszeres öröm, ha rám ismernek, üd­vözölnek az utcán. Igyekszem is mér­téktartó maradni az önbecsülésben. Ha kis szerepet kapok, nem játszom el úgy, mintha kikérném magamnak. Amiről néha ábrándozom, egy szép tragika szerep, mert arról elképzelé­seim vannak. A tragika egy-két év­százada valami fenséges fogalommá vált, erről azért is szólhatok, mert dédanyám, Moór Anna volt Kelemen László társulatának híres tragikája. De az elbukás szerintem nem istennői póz, hanem mélyen emberi dolog. Ezért az én felfogásom szerint a tra­gika — a naivák naivája. Nehezen tudnám elméletileg meg­fogalmazni e felfogás igazságát és lé­nyegét. De ahogyan nézem Moór Ma­­riannt, egy szóra elhiszem. Már búcsúzunk, amikor hirtelen eszébe jut: — Olvastam a napokban Anouilh Eurydikéjét. Szerepálmokról én még soha senkinek sem beszéltem. De ha ezt én egyszer eljátszhatnám... Sas György ... és tizenöt évvel ezelőtt: Tordy Géza,­­Kiss Manyi, és Törőcsik Mari a Külvárosi legenda és Moór Mariann A tettes ismeretlen című filmben Kubik Béla, Medgyesi Mária Kotnyek Antal felv.

Next