Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám
szorossága, amellyel együtt léptünk volna a gyerekkorból a felnőtt világba. — Ezzel szemben viszont nyertél négy évet. Játszhattál már korán, egészen fiatalon. — De ennek ára volt. A tanulóévek és a fölkészülés isteni láza helyett nyertem egy csomó szorongást, gátlást, bizonytalanságot. Még szerepet is el kellett venni tőlem egyszer emiatt. A Mandragora Callimacóját. ő volt a fiúhős megtestesítője sokáig. A Vígszínház színpadán is, mint például Mesterházi Lajos Tizenegyedik parancsolataiban. Majd úszott néhány hosszt a Madách Színházban, utána visszatért. De ott, a Madáchban következett be a nagy fordulópont: Shakespeare Téli regéjében Műfűre, ez a szinte birkává hasonult pásztorfiú. Maga volt a játékos felszabadulás, a színtiszta karakterkomikum. A humor adományát — hiszem — kezdettől a vérében hordta. Hogy azonban sokszínű játékstílusának mintázatába ez is üdítően szövődjék bele, ahhoz türelmi idő és bontakoztató rendezői figyelem kellett. Lám, A nadrág című komédiában nyújtott játéka alapján még azt jegyezte meg róla az egyik kritika, hogy nincs humora, de ezt kedvességével és fiatalságával pótolja. Ki írna ma le róla ilyesmit? ... Színészi látása — és kivetítő tehetsége — magába fogadta a groteszk játék fura optikáját is. Bizonyság arra néhány darab felemlítése, melyekben remek dolgokat produkált: A trükk, A csók, A szekrénybe zárt szerelem, a Játszik a család, a Napóleon és Napóleon, a Bolha a fülbe. És most legutóbb a Bella Tormai Gusztávjának megrögzött hivatalnok-karaktere, ez a gesztusokban és mondat-dallamfűzésben egyetlen stíluslendülettel kimetszett epizódalakítás. De vajon hogyan tudja a látszólag még ma is oly minden megkülönböztető jelleg nélkül való kedves fiatalember a deszkákon annyi eleven erővel megmozgatni maga körül a színpadi légteret? Honnan a biztonság és fantázia, mellyel a színpadon megelevenített alakokat mozgásban, beszédben, kisugárzásban annyi biztonsággal éppen létük leglényegénél ragadja meg? — Mikor még az Egy csepp méz próbáin kínlódtam szerepemmel — mondja —, mert gátoltak tulajdon testi adottságaim, Ruttkai Éva csendesen megtanított rá: a mi porcikáink a legsajátabb tulajdonunk, ebből élünk, építünk, alkotunk. Hozzá kell törni magunkat, ha küzdelem árán is ... — Négy év óta — folytatja tűnődve —, érzésem szerint a szakma birtokába jutottam. Bánni tudok magammal, mert lassan külső és belső önismeretre tettem szert. Kezdek olyanná válni, mint a szobrász, aki, mielőtt vésőjére ütni készül, fürkészi a márvány erezetét. S ez nyugalmat ad. Nyugtalanságom ma már nem a dühös színész indulata, aki őrjöngeni képes egy megkívánt szerepért. Rómeó, igaz, elkerült, tudtam volna vele mit kezdeni. De hát, istenem ... Sikeres Görgey Artúr-alakítása a Fegyverletételben vitákat váltott ki, de ő ezt is mindenestől magáénak vallja. Nyáron Gyulán Racine Pereskedőkjében játszik, aztán a jövő szezonban Tuzenbach lesz a Három nővérben, Csehov, Csehov ... Ebben a boldogságban még nem volt része. És elindítója, a film? Azzal hogyan áll? Mostanában sehogy. — Nem is nagyon bánom. Kárpótol a színpad. Jó érezni magamon Várkonyi Zoltán irányító kezét, meg a barát és példakép, Darvas Iván kérlelhetetlenül vigyázó tekintetét... Hiszek a teátrum csodájában, amely olyan tüneményt tudott létrehozni, amilyen Kiss Manyi volt, törékeny negyven kilójával. E negyven kiló színarany-művészetnek immár örök sugárzása éltet engem is ... És — én még halkan hozzáteszem — érleli a zuglói fiúban a teremtő férfiút. „A tragika — a naivák naivája*’ Csupa ízlés és meghitt melegség ez a lakás az ötödiken. S a háziasszony, Moór Mariann gondolkodásának elevensége frissíti körülöttünk a levegőt. — Sok-sok beszélgetésre volna szükség — mondja —, új meg új ötletre lelő baráti kötetlenséggel, rendezők, színészek, kollégák között, hogy a színházi munka engedjen valamit a hivatalos formákból. Akkor talán beszélnénk arról, hogyan lett a szerencsés véletlenből egy életre szóló találkozás a színészettel. — Hogy mennyire véletlen volt, arról nem is mondtam el mindent, amikor először jött hozzám riportra. Nem is én olvastam az újságban a felhívást, hogy lehet jelentkezni szereplőválogatásra, hanem az osztálytársnőim. Viszont nem is egyedül mentem, ment az egész osztály a Trefort utcai iskolából. A sor már akkor több háztömb hosszúságú volt. Első próbaként mozit kellett játszanunk. Az egyik lány a mozivászon volt. Az mesélte a filmet. A többi elkésett néző, jegyszedő, pereces, kire mi jutott. Érdekes, én tulajdonképpen semmit sem csináltam, mégis behívtak újra. De még akkor is csak egy sorszám voltam. Fogyott, fogyott a sok aspiráns — a végére én maradtam. Otthon nem tudtak semmiről, csak amikor már a forgatásra hívtak... Ugyan, mi titkolnivaló volt azon a rendhagyó „osztálykiránduláson” ? — Tulajdonképpen semmi. De tudja, mi egy nagy család vagyunk, különösebb szokatlanságok nélkül. Szüleim pedagógusok, a leánytestvéreim is. Innen van, hogy olyan nagy bennem a pedagógustisztelet. Ez végigkísért engem a főiskolán is, ahová az érettségi után rögtön felvettek. De addig is, később is minden vakációban filmeztem. Legszebb emlékem ezekből az időkből a Sodrásban. Aztán négy évre Kecskemétre mentem, s eljátszottam 18—20 szép szerepet. Ehhez már kell a nylonzacskóban tárolt fényképgyűjtemény is. Innen kerül elő Julika képe, amint a Liliom- Latinovits oldalához simul a ligeti padon. Nyomában Catherina jön a Pillantásból, Louise A bűnbeesésből, Tímea az Aranyemberből... — Both Béla hívására szerződtem a Nemzeti Színházba, de felkerülésem ügyének Törőcsik Mari is nagy szószólója volt. Ma is megtisztel és megindít az a barátság, mellyel ő pályámon segít. Együtt játszani vele gyönyörű élmény, mint most is a Szecsuániban. Sorra vesszük pesti szerepeit. Huncut kísértet, Bánk bán, Ivanov, Csák végnapjai, Éva a televízióban — egyre teljesedő a pályakép. — Sohasem voltam valami nagy kedvenc a közönség körében. Ezért kétszeres öröm, ha rám ismernek, üdvözölnek az utcán. Igyekszem is mértéktartó maradni az önbecsülésben. Ha kis szerepet kapok, nem játszom el úgy, mintha kikérném magamnak. Amiről néha ábrándozom, egy szép tragika szerep, mert arról elképzeléseim vannak. A tragika egy-két évszázada valami fenséges fogalommá vált, erről azért is szólhatok, mert dédanyám, Moór Anna volt Kelemen László társulatának híres tragikája. De az elbukás szerintem nem istennői póz, hanem mélyen emberi dolog. Ezért az én felfogásom szerint a tragika — a naivák naivája. Nehezen tudnám elméletileg megfogalmazni e felfogás igazságát és lényegét. De ahogyan nézem Moór Mariannt, egy szóra elhiszem. Már búcsúzunk, amikor hirtelen eszébe jut: — Olvastam a napokban Anouilh Eurydikéjét. Szerepálmokról én még soha senkinek sem beszéltem. De ha ezt én egyszer eljátszhatnám... Sas György ... és tizenöt évvel ezelőtt: Tordy Géza,Kiss Manyi, és Törőcsik Mari a Külvárosi legenda és Moór Mariann A tettes ismeretlen című filmben Kubik Béla, Medgyesi Mária Kotnyek Antal felv.