Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám
Vendégjárás Szezon végén nagy a vendégjárás, az Operaház még kapuzárás előtt pótolni igyekszik a késő ősszel és télen lemondott művészeket. Megismerünk eközben olyanokat is, akik eredetileg nem szerepeltek a vendégek névsorában. Kánya Sándor évek óta rendszeresen hazalátogat. Lohengrintől Radamesig sok szerepben hallottuk már világhírű hazánkfiát. Ezúttal három merőben különböző operai hős mezét öltötte magára: a Lammermoori Lucia Edgardójáét, A végzet hatalma Alvarójáét és a Carmen Don Joséjáét. Sokszor és sokat méltatott művészete, stílusérzékenysége, kultúrája és legfőképpen páratlan énekelni tudása ezúttal is emlékezetes órákat szerzett. Új Kónya-arccal is megismerkedhettünk: Bizet világában, kivált a drámai forrpontokon éppolyan otthonosnak bizonyult, mint Wagnerében vagy a belcantóéban. Hamburgi vendég, Wilma Schmidt énekelte A rózsalovag tábornagynéját. Az énekesnőnek a figurát tökéletesen „hozó”, exteriőrje sajnos nem jár együtt a szerep megkívánta hangszépséggel, bár Richard Strauss világát feltétlenül jól érzi és érzékelteti. Ramón Calzadilla az első kubai operaénekes, akit Budapesten hallottunk. Ramón Calzadilla a havannai Nemzeti Opera tagja, de nemcsak hazájában szerepel, hanem jóformán világszerte turnézik. Dalrepertoárján a klasszikusoktól a modernekig az irodalom java szerepel. Ramón Calzadilla tíz nyelven beszél és énekel. Budapestre Odesszából érkezett, ahol kirobbanó sikerrel énekelte az Igor herceg címszerepét. A Traviata nagy baritonszerepében, amelyet spanyolul énekelt, különösen mély, emberi lírája fogott meg. Violettával való kettősével, amely egyebek között az énekelni tudás legmagasabb fokát tanúsította, elragadtatott tapsokat csiholt a közönségből. Ramón Calzadilla dalénekesként is bemutatkozik: a Népek Barátsága együttes műsoraiban kubai dalokkal lép fel Budapesten és vidéken. Ramón Calzadilla a Traviatában Komlóssy Erzsébet és Kónya Sándor a Carmen első felvonásában (Mezey felv.) Keszi Imre zenei levele a mesterről, aki mesterembernek nevezte magát omo faber, „mesterember”, így nevezte magát Igor Sztravinszkij, akinek kilencvenedik születésnapját a héten ünnepelte a zenei világ, az utókor, amely alig egy esztendeje utókora egy emberi mértékben is hosszúra nyúlt, a művészet mértékében pedig az európai zene jövendőjével immár egyidejű életnek. Mesterember: a gőgös szerénység szava, de egyszersmind program és művészi világnézet is. Az „anti-romantika” programja, tudatos és heves ellenállás mindazzal szemben, ami a zenét valamely zenén kívüli mondanivaló szolgálójává alacsonyítja, a kifejezés szerszámává, közvetítőjévé teszi, afféle küldönccé érzelem és érzelem között. „Böse Menschen haben keine Lieder”, hát szó sincs róla, nem is kellett ehhez Sztravinszkij, minden zongora mellett édelgő SS-gyilkos, (és hány volt ilyen!) bebizonyította, hogy a zene nem feltétlenül és jellegénél fogva az emberi érzelem és gyöngédség kifejezője, sőt, lehetne mondani, minél több érzelem facsarható ki belőle, annál gyanúsabb. Furcsa, de egyáltalán nem logikátlan dolog, hogy éppen a zene érzelmi-kifejezési jellegének túlfeszítője, akinél a színpad sem más, mint az ember belső zenéjének kivetítése, éppen Wagner volt az, akinek diadala gondolkodóba ejtette a századvég esztétikáját. Wagner géniusza kényszerítette a gondolkodókat — és talán náluk is előbb a gyakorló zenészeket —, annak felismerésére, hogy a külső és a belső világ viszonya valahogy más a zenében, mint a romantika hitte. Wagner diktatúrája fedeztette fel századunk kultúrájával Bachot és hozta létre e kultúra által Sztravinszkijt, (természetesen társaival együtt). Nem titánok kóklerkodása: az idő tudatos és arányos beosztása, az az igazi elszámolás a halandó ember és az örökkévalóság között. Homo faber: valamely alázatosan öntudatos fajtája a művészi felelősségérzetnek. A történet és a hagyományok megbecsülése, a szabályok birtokolása és továbbfejlesztése ... gaz, erre nehéz nem azzal felelni, hogy éppen a fiatal Sztravinszkij, a Patruska és Sacre du printemps alkotója volt talán az a muzsikus, aki a legenergikusabban követelte magának a hagyományok ellenségének címét. Csakhogy az a hagyomány, amelyet Sztravinszkij megdönteni törekedett, nem a zene hagyománya volt, hanem a zeneellenes romantikáé. Forradalma, mint minden igazi forradalom, a hagyományra való hivatkozás volt a hagyomány eltorzításával — esetleg immár nemzedékeken keresztül hagyománnyá vált eltorzításával — szemben. És mint minden fiatal forradalomnak, megvoltak a gyermekbetegségei. Azok az éleshangú nyilatkozatok, amelyeket a Sacrekorszak Sztravinszkija — egyébként a kor több, kiváló zeneszerzőjével, például Debussyvel egyetértésben — Beethoven ellen megengedett magának, annak a romantikus zenei naplóesztétikának szóltak, amelyet ezek a muzsikusok a maga egészében elvetettek és amelynek kialakulásáért, nem is minden alap nélkül, elsősorban 10