Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám

Újra színpadon MÁRIA DOMINIKA - LÁZÁR MÁRIA A­mikor Lázár Mária ma is büszke tartású alakja feltűnik a Hattyú harmadik felvonásában, az előadást estéről estére megszakítja a közönség zúgó, ünneplő tapsa. Ebből a lelkes fogadtatásból mindenekelőtt a szere­tet meg a viszontlátás öröme csendül ki. Mert Lázár Máriát — ki tudja, miért — két év óta most látjuk elő­ször színpadon. A szerep nem újdonság neki, esz­tendőkkel ezelőtt eljátszotta már a Vígszínházban, amikor Ber­ky Lili meghalt, őhelyette ugrott be. Mostani új Mária Dominikája a Madách Szín­házban éppoly elmés és életteli, mint amilyen amaz volt, de talán valami­vel derűsebben szatirikus és több ön­irónia keveredik benne. Az önirónia egyébként is Lázár Máriának mindig vonzó erénye volt a színpadon, csak­úgy mint mindennapi életében. Nem is szólva arról a szívből fakadó, spon­tán természetességről, amellyel ár­nyalt alakítását teletűzdeli! — Teletűzdelem? — nevet harsá­nyan. — Nem, én mindig ösztönösen csinálom, amit csinálok, nem kiagyal­­tan. Emlékszem, egyszer Rátkai Már­ton egyik közös próbánk után azt mondta rólam: „sokszor úgy beszél a színpadon, hogy nem tudom a szere­pét mondja-e, vagy hozzám szól.” — Milyen érzés, hogy újra szemben áll a közönséggel? — Boldogító érzés! Otthon az ágyam mellett a szerep, mindennap elolva­som és ízlelgetem, próbálgatom. A né­zőteret megnevettetni nehezebb, mint megríkatni s amikor a közönség nevet, nekem nem szabad nevetnem. Ugyan­így a drámában, ne a színész könnye hulljon, hanem a közönségé. Persze azért örülnék, ha komoly feladatot is bíznának rám, nemcsak vígjátékit. Nem nagy szerepről álmodom, inkább kicsi legyen, de erős. Azelőtt sokat filmezett, és régi filmjei közül jó néhányat felújítottak az utóbbi időben. — A színpadot sokkal jobban sze­retem, mint a filmfelvevőgépet, de mindig megnézem a régi filmjeimet. Három sárkány, Ember a híd alatt. Olykor meglep, hogy úgy hat, mint­ha ma forgattuk volna. Nem tagadom meg régi önmagamat. Talán azért nem látszom a régi képeken annyira el­avultnak, ódivatúnak, mert külsősé­gekben sosem szerettem az extrava­ganciát. Tíz évvel ezelőtt elesett és súlyos combnyaktörés érte. Sokáig mankó­val járt, de ezt is nagy önuralommal, sőt optimizmussal viselte el. — Soha egy pillanatra sem szűnt meg bennem az életöröm. Élni na­gyon jó! Szeretem az embereket, és ennek a visszhangját mindig újra meg újra érzem. Ez a nagy ajándék min­dig mindenen átsegített.. . (gádi) Beethovent tették felelőssé. A fiatal­ság heves „nagyvonalúsága” nem volt hajlandó észrevenni a különbséget a IX. szimfónia nagyszerűen egyértel­mű humanizmusa és a Nibelung-tet­­ralógia mitológiájának lényegesen ke­vésbé humanista tartalma közt: azt látta, hogy mindkettő szubjektív ki­fejezőzene és a későbbi nehezen lett volna meg a korábbi nélkül. Sztra­vinszkij, aki mindig fenntartotta ma­gának nemcsak ahhoz való jogát, hogy véleményein jobb felismerése alapján változtasson, de ahhoz is, hogy ez a véleményváltozás csak zenéje felszí­nét érintse és ne a lényegét, idősebb korában nagyon is más szavakat tudott Beethovenről, mint korai nyilatkoza­taiban. Megtalálta egy eddig elveszí­­tettnek vélt nagy hagyomány feléje nyújtott kezét. Sztravinszkij a zene történetében a legnagyobb megtérő. És ami ezzel egyet jelent: a legnagyobb továbblépő. Tu­lajdonképpen logikus, hogy aki a ze­nében — annak minden kifejezési le­hetőségét tagadva —, elsősorban a stí­lust, a mű megalkotásának techniká­ját, a faktúrát tartja fontosnak, an­nak számára a meghaladható és kí­gyóbőrként levethető is csak a stílus, a faktúra lehet. A szeszély, a követ­kezetlenség, a komolytalanság látsza­ta mögött mély és konok elhatározott­ság rejlik, és ami a legfontosabb: min­dig ugyanaz az elhatározottság. Mennyire nem volt igazuk Schönber­­géknek — bár élete utolsó alkotósza­kaszában bizonyos mértékig megtért hozzájuk —, akik a húszas évek neo­klasszicista mesterében ugyanúgy az igyekvő sznobot, a „kis Modernszkijt” látták, mint a korábbi népi periódus viharos tánckölteményeiben. És meny­nyire nem volt rá szüksége Bartók nagyságának, hogy korai hívei Sztra­­vinszkijben csak az átmeneti jelle­gű, romboló, de újat építeni képtelen művészt lássák, mennyire nem volt szüksége az ilyenféle szembeállítások­ra: „Sztravinszkij zenéje elszárad, mint az emberi szellem minden mes­terkélten kiagyalt terméke, Bartók ze­néje azonban dúsabban virágzik, mint valaha”. Ma, alig egy esztendővel a szinte utolsó pillanatáig dolgozó mes­ter halála után, nyilvánvaló már, hogy a látszólagos változások mögött mi­lyen mély és igaz belső egység, őszin­teség, áhitat lakozott. Nem minden művész törvénye, de az övé és a hozzá hasonlóké ilyenféleképpen hangzik: „ha önmagad akarsz maradni, műről műre ki kell cserélned önmagadat”. Minden mindörökké változik, és a mű­vésznek minden pillanatban meg kell találnia egy megváltozott világhoz va­ló viszonyát. Hogy aztán a folytonos változásban marad-e valamely zálo­ga az azonosságnak is, azt majd kimu­tatja a zenetudomány. (Sztravinszkij esetében a magyar zenetudomány is megkezdte: gondolok Somfai Lász­­l­ó szép előadássorozatára a rádió­ban, amelyben oly meggyőzően tárja fel a különböző stíluskorszakokban ke­letkezett műveknek a forma, a zenei szöveg legmélyén rejlő azonosságait.) Mert nem is olyan nagyon szó sze­rint veendő, amit Sztravinszkij ismé­telten és hűséggel a zenei kifejezés le­hetetlenségéről állít. Ez csak a zenei romantika elleni harc túlzása. Ha az elmélet tagad is, a mű tudja, hogy a nagy zene, igenis, kifejező erővel teli, az volt a romantika, sőt az úgyneve­zett „szubjektivisztikus" zene, a bécsi klasszicizmus előtt is, az volt B­ach­­nál és H­a­n­d­eln­él, az marad Bartóknál és W­ebernnél, az természetesen Sztravinszkijnál is. Igaz, ez a kifejezés nem feltétlenül szub­jektív, nem zenei naplóírás, nem az érzelem közvetlen kivetítése, de vala­miképp mindig ember és világ viszo­nya, az alkotó benne van és benne marad, bármennyire megpróbál is bő­réből kibújni. De hiszen a matemati­ka is az ember és világ kapcsolata, a világnak a számviszonyok útján való felismerése az ember által. Ahhoz, hogy az ember a számokban hinni tudjon, nagyon hinni kell tudnia a vi­lágban. Annak, hogy Sztravinszkij vé­gül is megtért Webernhez, nem zenei, de gondolkodásbeli alapja: a világ va­lóságába vetett hit. Nem zenei, hanem emberi szükségszerűség volt a mes­ter végső fordulata, és vallásossága, amely utolsó műveiben már a címek­ben és témákban is oly erősen kifeje­zésre jutott, bachi jellegű volt: nem egy tételes vallás, hanem abban való boldog meggyőződés, hogy a zene bel­ső arányai egy a valóságban létező világ gyönyörű arányait tükrözik és a zenész feladata ez és nem más: ezek­nek az arányoknak megkeresése és megszólaltatása. 11

Next